„Aki magyar néző és nem vak, úgyis tudja, miben élünk”

Mikor kezdtél el foglalkozni a Nyersanyag ötletével?

Az első egyoldalas szinopszist 2019-ben írtam le, és azzal kezdtem házalni írótárs után kutatva. Szerencsére nem kellett sokáig keresnem: megmutattam egy ismerősömnek, aki tanított forgatókönyvírókat, a figyelmembe ajánlotta Szántó Fannit, aki a Külön falkát is írta. Az hamar kiderült, hogy rezonál a történetre. Akkor egy nyáron át dolgoztunk egy treatment elkészítésén. Ez 2019-ben volt, de csak 2022 januárjától kezdtük el intenzíven írni, és nyáron le is forgattuk. Az első inspirációt egy 2017-es közösségi filmes projekt adta, de nem kizárólag az ihlette az alaptörténetet.

Ez a Remake_Bodony? 

Igen-igen. De a színházi munkásságomban is sokszor dolgozom civilekkel, érintettekkel, akik nem professzionális előadók, mégis sokszor a színpadon találják magukat egy-egy előadásomban. Ilyen volt például a menekülttörténeteket bemutató Kolónia, a gondoskodási válságról szóló Kiváló dolgozók, amit az Örkényben csináltam, vagy a lakhatási válságról szóló Cím Nélkül – hajlék-kaland-játék. Mindegyikben kiszolgáltatottabb csoportok tagjaival dolgoztam együtt, ami szembesíti az embert sok kérdéssel, etikai dilemmákkal. Egyfajta esszenciáját gondoltuk tovább ezeknek a dilemmáknak, és fikcionalizáltuk őket. Elláttuk egy ellentmondásos végkifejlettel, amivel szerencsére nekem még nem kellett soha szembenéznem.

A kérdések viszont ugyanúgy foglalkoztatnak. Mi történik egy alapvetően zárt közösséggel, vagy egy egyénnel, aki hirtelen reflektorfényben találja magát? Mi történik, hogyha, mondjuk, vége van egy közösségi projektnek? A szerző – most legyen szó újságíróról, dokumentumfilmesről vagy bármilyen művészről – milyen szinten, milyen keretek között használhatja fel valakinek a történetét?

Az emberek sokszor hazudnak saját munkájuk fontosságáról, céljáról, és közben elhitetik magukkal meg a környezetükkel, hogy jobban meg tudják oldani egy közösség problémáját kívülről, mint belülről.

Elkezdett foglalkoztatni a történet, ami egy modern kori gyarmatosítás sztori, csak itt a gyarmatosító nem egy nagy cég vagy egy agresszív ország, hanem egy jóhiszemű művész: egy filmrendező.

Említetted, hogy neked nem kellett olyasmivel szembenézned, mint a filmbeli Tamásnak, aki „jót akarva” nagy nehézségeket okoz a falubelieknek. Ettől függetlenül volt, hogy valami nem úgy sült el, ahogy szeretted volna, félrement?

Egy ilyen produkció készítésekor gyakran feszültség keletkezik két szempont között: egyfelől, hogy egy élvezetes, fogyasztható, művészileg magas színvonalú dolog szülessen, ami sikeres és eljut a nézőkhöz, másfelől viszont ott vannak a személyes, mély élmények, amiket mi alkotók és a produkcióban résztvevő civilek megtapasztalunk a munkafolyamat során. Vannak részletek, történetek, amik számunkra fontossá válnak. Egy közösségi fókuszú munkában olyan is előfordulhat, hogy alkotóként látjuk azt, hogy egy megnyilvánulás nem tüntetné fel jó színben az adott embert, elvesztené a hitelességét sokak szemében.

Van, hogy több hónap közös munka után jövök rá, hogy az előadásba nem szabad betenni egy szereplő traumáját, életeseményét, mert nem etikus, vagy olyan részletek derülnek ki másokról, amit nem lenne szabad a szélesebb nyilvánosság elé tárni.

Itt felmerül a kérdés, hogyan védjük meg saját magunktól vagy éppen maguktól a résztvevőket.

Bár részben ez a témája a Nyersanyagnak, de ez a film nem egy közösségi projekt keretében készült, hanem egy nagyon is tudatos, fiktív történet, annak a megírt forgatókönyvével és saját játékszabályaival.

Mégis nagyon erős ebben a filmben, hogy olyan mondatok hangzanak el, amiket már hallottam valahol, minden annyira reális. Kíváncsi lettem, hogy milyen lavírozni a valóság és a fikció között. 

Egyrészt itt elengedhetetlen egy alapos kutatómunka, illetve olyan élményekből táplálkozunk, amik személyes, megélt mintázatok. Ezekből fel tudunk építeni egy terepasztalt, vagy lexikont, amiben vannak ilyen-olyan dinamikák, reakciók, mondatok, viszonyrendszerek, konfliktusok, amiket eléggé jól ismerünk. Így egy puzzle-t kapunk, amit kiöntünk az asztalra. Ennek a kirakósnak a kilencven százalékát soha nem használjuk fel, de az a tíz százalék valós élményekből, gyűjtött, talált, megélt mozzanatokból áll.

Milyen volt ezt ketten összerakni? 

A mi esetünkben úgy nézett ki a dolog, hogy a treatmentet együtt csináltuk, minden jelenet tartalmát leírtuk egy-két sorban. Itt a nyelvi megformáltság egyáltalán nem számít. Ülünk fölötte, kipróbáljuk ezt az irányt, azt az irányt, és addig vesézzük, ameddig nem találjuk meg a legjobb szcenáriót. Ez csak sorvezető. Aztán ezt is bontogattuk tovább mikroelemekre, és a végére eljutottunk oda, hogy le volt írva egy-két sorban mind a nyolcvanhat jelenet. Felosztottuk a jeleneteket egymás között, öt oldal Fanni, aztán öt oldal én, öt oldal megint Fanni, így az egész film bármelyik négy-öt percére nézel rá, lesz benne olyan, amit ő írt, és olyan is, amit én. Elkezdtünk pingpongozni az anyagokkal, küldözgettük egymásnak, kommenteltük, átírtuk. Emiatt vannak olyan jelenetek, amikről már nem tudom, hogy melyikünk kezdte el írni. Mindketten kényesek vagyunk arra, hogy a dialógok hitelesek legyenek. A másik fontos elem, hogy pontosan le volt fektetve, mit kell szolgálnia egy-egy helyzetnek. Szóval nagy meglepetés egyikünket sem ért soha, mert tudtuk, hogy kinek mi a kimondott és a kimondatlan drive-ja, mik a stílusjegyei.

Amikor néztem a filmet, azt hittem, hogy egy része impró. De ezek szerint egy az egyben megírtátok.

Igen, de voltak mondatok, amik a próba során alakultak, mindig megkérdeztünk mindenkit, hogy ő hogyan mondaná. Ez különösen fontos, hogyha mondjuk az illető egy Borsod megyei kis faluból származik, vagy egy tizenhat éves fiatal. De azt érezni is lehet a próbán, hogyha valami nem annyira jön az ember nyelvére. A profi színészek értelemszerűen tettek javaslatokat, akár a próbán öntudatlanul, akár tudatosan, jegyzetekkel érkezve. Ezeket hülyék lennénk nem felhasználni. Az átalakított forgatókönyv nagy részét, dialógközpontú jeleneteit elpróbáltuk a forgatás előtt, akár többször is. Ennek volt esztétikai meg művészi szempontokon túl gyártási oka is, nagyon rövid idő alatt kellett sok jelenetet felvenni, ez pedig akkor tud olajozottan, kompromisszummentesen működni, hogyha jól be vannak próbálva a jelenetek.

Ráadásul amatőrök, gyerekszínészek is játszanak, ilyenkor, gondolom, még többet jelent a próba. Hogy találtad meg őket, milyen volt a casting folyamata?

Több párhuzamos síkon zajlott a casting, muszáj volt minden egyes szerepre külön módszertant kitalálni. Az Irén nevű karaktert, Pali anyukáját Szukonyik Noémi játssza. Őt egy közösségi színházi projektben, az Éljen soká Reginában láttam, amit Romankovics Eda rendezett. A helyi fiatalokat játszó gyerekszereplők egy részét a forgatás bázisául szolgáló Somogyszentpálon találtuk egy terepcasting keretében. Volt olyan szerep, amire kiírtunk nyílt castingot, például Zsani és Ivett szerepére, őket százötven emberből választottuk ki.

Voltak felkéréses szerepek, például Dér Zsolt a kezdetektől ott volt a fejemben, még gondolatban sem versenyeztettem, mert egyértelmű volt számomra, hogy ő tud igazán hangot adni ennek a rendező csávónak.

A kollégái esetében a drámatanár barátnője, Hanna és a Krisztián nevű operatőr szerepére felkértem két-három embert egy próbafelvételre, hogy kiderüljön, hogy mi a legjobb kémia, dinamika ebben az elképzelt stábban. Mindegyikük fantasztikusan jó színész, de itt az együttműködés, együtt létezés volt a fő szempont. Egy pár felnőtt amatőr szereplőhöz Fátyol Hermina és Csányi Dávid párosa juttatott el, akiket felkértem segítségnek a castingban. Ilyen volt Horváth Ales, aki a polgármester munkafelügyelő-verőemberét alakította, meg Józsi, akit Radics József játszott, és az egyik helyi srác, Bika, akit pedig egy Pest megyei fiú alakít. Hozzájuk ismeretségi körből vagy különböző civil szervezeteken keresztül jutottunk el.

A gyerekszínészeken általában nagyon látszódik, hogyha idegenkednek a szerepüktől, de itt mindenki nagyon szuper volt. Nyilván ez a dialógok természetessége miatt is van, voltak például olyan szófordulatok, amiket korábban hallottam a siklósbodonyi dokuban. Az a forgatás milyen volt?

Vannak konkrét mondatok is, a Kálvin tér iránti megmagyarázhatatlan, romantikus vágyakozást ebből a bodonyi találkozásból nyúltuk. Van még egy mondat:

Hát hogy olyan kicsi. Odaállok az egyik végébe, azt’ végig látok az egészen.

Ezt is ott nyilatkozta az egyik lány. Vannak olyan karakterek, akiket helyi gyerekek inspiráltak. Az ehhez hasonló közösségi munkák során értek azok a naiv rácsodálkozások, hogy akár a legkisebb faluban is mennyi ihletett, humoros, reflektált, kreatív, érzékeny, intelligens fiatal van, akik figyelemért kiáltanak. Ez persze naiv rácsodálkozás volt, de ugyanakkor fejbe kólintó élmény is, rádöbbentem arra, hogy mennyi életet fenyeget a magára hagyottság. És persze, hogy csomó minden a születés pillanatában eldől, az ugyanakkor egy kérdés, hogy újratermelődnek-e azok a konfliktusok, társadalmi kasztok, amik az előző generációk életét is meghatározzák. A Remake_Bodony egy felemelő élmény volt. Amikor itt volt minden résztvevő Pesten és levetítettük a Trafóban háromszáz ember előtt azt a filmet, amit velük együtt csináltunk, és kijöttek meghajolni, az számomra egy egyedülálló, megismételhetetlen pillanat. A 2017-es baranyai közösségi projektnek volt amúgy utánkövetése, amiben én már nem vettem részt, például több színházi előadást is csináltak utána.

Tudatos döntés volt, hogy vidék és város közti szakadékról csinálj filmet? Inkább kifilmezted magadból?

Organikusan jött, ugyanis a Nyersanyag kérdésének, hogy mi a siker ára, hogy ki fizeti azt meg, ebben a közegben van a legnagyobb tétje. A szimbolikus párharc két olyan ember között játszódik le, akik mindketten manipulálni akarnak, zsarolnak, ellentmondásos módszerekkel élnek, miközben meg vannak róla győződve, hogy jó célt szolgálnak. Ebben a faluban pedig életek múlhatnak a polgármester és a rendező srác egóharcán. Számomra a személyes élmények és a helyzet élessége miatt is egyértelmű volt, hogy a történet „helyszíne” a városi privilegizált értelmiség és a falusi mélyszegénységben élő emberek közti szakadék.

Ahogyan haladtunk a film készítésében, egyre egyértelműbbé vált, például a 2022-es választásokkal is, hogy van tennivalója a társadalmunknak, beszélni kellene erről a szakadékról. Fel kell tenni azt a kérdést, hogy van-e igény arra, hogy ezt a szakadékot felszámoljuk, ha pedig van, akkor mik az első lépések, amiket meg kell tenni. Én úgy látom, hogy nagyon kevés igény van rá sajnos.

Egyébként ez a kérdés kihallatszódik a filmből, viszont egyáltalán nem didaktikus. Célotok volt, hogy ne csináljatok egzakt politizáló filmet?

Azt nem kívánta meg a történet, hogy úton-útfélen elhangozzanak fideszes utalások. Aki magyar néző és nem vak, az úgyis tudja, hogy miben élünk. Ennél nagyvonalúbb a forgatókönyv, és jobban bízik a nézőben. De azért nem csak szimbólumokon keresztül beszélünk. Viszont evidenciának vesszük a kontextust: a néző is tudja, hogy ez feudális rendszer, hogy milyen mértéket ölt a korrupció, hogy a kizsákmányolásnak, hatalommal visszaélésnek milyen mintázatai vannak.

Van a filmben EU-s támogatást jelző tábla a leharcolt játszótéren, a polgármester a fejlesztéseket a faluba hozó képviselővel áll ki a helyi tévé elé, akivel uram-bátyám viszonyban van, és ehhez hasonló dolgok.

A lakosság, legyen szó szegényebb, kiszolgáltatottabb, vagy kevésbé kiszolgáltatott emberről, csak addig érdekes a kormánynak, amíg behúzzák az ikszet. Ez elérhető egy függőségi viszonnyal, egy vízióval, egy ígérettel – a polgármester ezt tudja nyújtani.

És persze ő is ki van szolgáltatva, lekötelezettje annak az országgyűlési képviselőnek, aki a pénzeket hozza. De ezeket nem kell szájba rágni, mert ezt mindenki tudja.

Szerinted mennyire exportálható a történet, mennyire értik külföldön?

Nagyközönségnek még nem vetítettük, de azért voltunk egy pár fejlesztő workshopon, meg pitcheltük nemzetközi fórumokon. Néhány külföldi kolléga látta a teljes filmet is, és az volt a visszajelzés Kelet- és Nyugat-Európából is, hogy a setting, a díszlet magyar, és biztos van egy csomó olyan utalás, konkrétum, poén, amit a magyarok valószínűleg jobban vesznek, de a kizsákmányolás, a kulturális gyarmatosítás, a korrupció dinamikáit mindenki ismeri. Különböző formákat ölt, de a manipuláció és a függőségi viszonyok természetrajza hasonló. Ráadásul egy külföldi számára az is pluszt adhat, hogy egy olyan autentikus közeget lát, ami nem teljesen ismerős számára. Mondjuk én azt tapasztalom, hogy ez már sok budapesti nézőnek is egzotikumnak minősül. Szerintem érvényes, az univerzális kérdéseket ugyanúgy lehet érteni mindenhol.

És a kérdések maradnak meg, a film végén nincs vállba veregetés, buksisimogatás. Ez a tanácstalanság és tehetetlenség nagyon átérezhető. Te látsz valamilyen kiutat ebből?

Nagyon fontos nekem, hogy ennyien felteszik ezt a kérdést, mert ez azt jelenti, hogy beszélgetést kezdeményezhet a film. Az egyének szándéka, a szemléletmód sokat számít, de rendszerszintű változásokat politikai szinten lehet csak elérni, minden más csak tüneti kezelés.

A magyar értelmiségnek nagy vágyódása van a forradalomra, viszont viszolyog is tőle. Borítaná is az asztalt, de nagyon konformista és kényelmes is egyben. Mindig valaki másra várunk.

Ez a film inkább a budapesti értelmiségnek szól, vagy a vidéki embereknek? Kihez szeretnéd jobban eljuttatni?

Ez a kérdés adódik abból, hogy itt két elkülönülő társadalmi réteget látunk. Nagyon szeretném, hogy eljusson a film abba a közegbe, ahol legnagyobb részében játszódik. Visszük majd falvakba vetíteni, lesznek filmklubok, de nemcsak a mélyszegénységben vagy éppen falusi közegben élők számára, hanem a segítő szakmában dolgozók, pedagógusok, szociális munkások, civil szervezetek számára is, mert ők is vastagon megélik ezt nap mint nap. Volt olyan, aki megnézte a filmet, és csak annyit mondott, hogy ez kábé az elmúlt tizenöt éve. De nem akarok álszenteskedni, a városi értelmiség ugyanolyan fontos célközönség. Sokszor elhangzik az a kérdés, hogy minek filmet vagy előadást csinálni olyan közönség tagjainak, akik mindenben egyetértenek. Szerintem nincsen ilyen közönség. A dolgok okáról, megoldásáról, meg a saját felelősségéről mindenki mást gondol.

Neked volt hasonló tapasztalatod, mint a filmben Tamásnak? Hogy már nagyon beleélted magad egy filmtervbe, dolgoztál rajta, és aztán nem valósulhatott meg?

Nem, nekem ez volt az első filmtervem, és szerencsére ez meg is valósult, de alkotó emberként át tudom élni, hogy mennyire gyermekként tud tekinteni valaki a filmjére. Az a dilemma is nagyon ismerős, hogy van egy fantasztikusnak gondolt terv, ami a néző számára lehet, hogy egy nagy blöffnek tűnik. Ezzel szembesül a filmbeli stáb, és Tamás is ezt érzi, amikor elmeséli a tizenöt éves Zsaninak, hogy miről szól a filmje. Akkor már nem tűnik annyira húsba vágónak, mint három évvel előtte, amikor elkezdtek rajta dolgozni. Relativizálódik a szerzői fikció érvényessége, amikor hirtelen valami valóságos, tényleg húsba vágó, releváns dologba sodródsz bele alkotóként. Hirtelen arra gondolsz, hogy „Jézusom, mit csináltam eddig?”.

Sok néző képben van azzal az esettel, amikor az Inkubátor-nyertes filmeket lehúzták a támogatandó listáról. De ez a kultúrpolitikai utalás abszolút egy mellékszál. Alkotói életek, egzisztenciák mennek tönkre ma sajnos egy önkényes, szelektív és eltorzult kultúrpolitika miatt.

Azt gondoljuk, hogy ezt a nézők többsége tudja, ahogy az is evidencia, hogy milyen paternalista a rendszer, amiben élünk. A bizalom a nézők felé alapvető volt, és erre építettünk. Ehhez képest akarunk mondani dolgokat.