„Jobbomon a paradicsom, a pokol a balomon, s mögöttem a Halál Angyala” – Nincs megváltó, nincsenek hősök: a Dűnében mindannyian elveszünk

2021-ben, a Covid járvány közben lopakodott be az ürességtől kongó mindennapjainkba a Dűne első része. A Frank Herbert 1965-ben megjelent könyve alapján készült alkotás valósággal elkápráztatta a közönséget! Bár az Avatar idején sokan dobálóztak már ezzel a jelzővel, de az igazság az, hogy a Dűnével tényleg megérkezett a mi korunk Star Warsa.

A zene, a helyszínek, a karakterek, a kibontakozó konfliktus, a folytatásért ordító sztori mindenkit lenyűgözött, és bár a készítése alatt a stábból senki nem tudhatta, elkészíthetik-e a második epizódot, a mozipénztárak csilingelését követően Denis Villeneuve rendező már hívhatta is a színészeit: jöhet a folytatás!

A Dűne: második rész most meg is érkezett, és pontosan az amire szükségünk volt! A történet ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért, mintha csak egyetlen percre köszöntünk volna el a hőseinktől.

Főszereplőnk, Paul Atreides (Timothée Chalamet) és az anyja, Jessica (Rebecca Ferguson) a fremenekhez csatlakozva próbálnak boldogulni, ami közel sem egyszerű. Ugyan a próféciák szerint Paul lesz a kiválasztott, aki elhozza az édenkertet a sivatagi népnek, kezdetben mindenki idegent, betolakodót lát benne.

Az első óra kifejezetten az ő boldogulását mutatja be, de nincs ezzel semmi baj! Végre kapunk egy olyan filmet, ami nem fél elidőzni a cselekményen, a párbeszédeken, részletesen mutatja be a karakterek közötti kapcsolatokat. A hosszú és részletes játékidő ellenére egy pillanatra sem érezzük azt, hogy bármelyik jelenet is fölösleges lenne, mert itt tényleg minden a helyén van.

Megismerjük a fremenek szokásait, vallását, a homokférgekhez fűződő viszonyukat, ezek pedig mind hozzájárulnak ahhoz, hogy kötődni kezdünk hozzájuk. Pláne, hogy kapunk egy szerelmi szálat is. Ebben mondjuk nincs meglepetés, már az első részből tudhattuk, hogy Paul és a Zendaya által alakított Chani egymásba szeretnek, de a kémia olyan tökéletesen működik a színészek között, hogy élmény nézni minden közös pillanatukat.

Zendaya ismét bizonyítja, hogy korosztálya legkiemelkedőbb színésznője, amiként Chalamet is megmutatja, hogy helye van a legnagyobb sztárok között. Az ő személyével azonban képtelen vagyok megbékélni. Bár ez a 28 éves srác minden filmjében megmutatja, hogy zseniális képességekkel bíró színész, Paul szerepe nem neki való. Az ő esetében egyszerűen rossz a casting!

Számtalan jelenetben nézhetjük majd végig, hogy ez a vézna fiú minden bolygó legkiemelkedőbb harcosaként mészárolja a galaxis legrettegettebb katonáit. Ugyan a harcjelenetek olyan jól koreografáltak, hogy azokban talán még el is lehet tekinteni Chalamet nem létező fizikumától, ám azoknál a párbeszédeknél, amikor a torkaszakadtából üvöltözik a vele szemben álló marcona izomkolosszusokkal, akik a fülüket-farkukat behúzzák a hangja hallatán, egyszerűen lehetetlen. Kellemetlen nézni…

Ettől eltekintve, a film első fele tökéletesen működik! Ezt követően ugrunk a „sötét oldalra”, betekinthetünk a Harkonnenek mindennapjaiba, és ugyan fájdalmas bevallani, de az a közeg, ami ott fogad minket, talán még inkább lenyűgöz, mint amit a „jófiúknál” láttunk.

A képi megvalósítás sokkoló, a bolygó és maga a harci aréna, ami elénk tárul, kizárólag feketében és fehérben pompázik, s – a Sin City-filmeket kivéve – még sosem láthattunk ilyen egyedi világot filmvásznon, a show pedig csak ezután kezdődik.

Szórakozás közben pillanthatjuk meg az első rész hidegrázós antagonistáját, Vlagyimir Harkonnen bárót, aki bemutatja nekünk unokaöccsét, Feyd-Rauthát. Az Austin Butler által megformálta karakter nem más, mint a főhős, Paul pszichopata nemezise. A külseje, a gesztusai, a harcstílusa, az esze és a fékezhetetlen hataloméhsége azonnal elkápráztat.

A történet további részében az ő és Paul fejlődését felváltva követhetjük végig. Amíg utóbbi a fremenek között belső vívódásai ellenére próbálja bizonyítani, hogy méltó a róla szóló jóslatokra, addig Feyd-Rautha véres kézzel mutatja meg, hogy nála jobban senki nem lenne képes megoldani a báró által rábízott feladatot.

A két szál zseniálisan épül fel, amihez megdöbbentően hatalmas segítséget nyújt Hans Zimmer zenéje: ő ismét bizonyította, hogy a muzsikájával képes beférkőzni a fejünkbe és bemászni a bőrünk alá.

A végső finálé minden vágyunkat kielégíti, mégis sikerül meglépnie azt, amit Denis Villeneuve rendező már az első rész végén meghúzott. Úgy fejezte be a filmet, hogy az ég felé kiáltva követeljük a folytatás, mert most azonnal látni akarjuk, mi történik majd.

A Dűne 2021-ben egy pokoli időszakot követően hozta vissza a varázslatot a mozikba, 2024-ben pedig – a folyatások átkát elkerülve – sikerült tennie még egy lépést előre. Ennél mesteribb sci-fit és nagybetűs MOZIFILMET a közeljövőben aligha kapunk, de nincs is szükségünk többre. Annak, aki rajong a filmekért és látni akar valami olyat, amiről őszülő fejjel, a ráncaival már mit sem törődve mesélheti, hogy ő ott volt, amikor először vetítették abban a mozinak nevezett varázsdobozban, erre a filmre jegyet kell váltania!