Ez a háború vetett véget a lovagi csatáknak

A középkor és a kora újkor határán a francia Valois-ház uralkodói és a Habsburgok hosszú, több szakaszra bontható, az állandóan átalakuló szövetségeken keresztül a kontinens szinte összes hatalmát valamilyen mértékben megmozgató háborúkat folytattak az Itália feletti befolyásért. Az első összecsapás 1494-ben kezdődött, majd váltakozó sikerekkel, hosszabb-rövidebb szünetekkel egészen 1559-ig dúltak a harcok.

Harc a dominanciáért

A csatákat, hadjáratokat, háborúkat, szövetségeket és békéket pusztán felsorolni is hosszú lenne, a történtek hátterében viszont mindvégig alapvetően két fő tényezőt lehet felismerni.

• Egyrészt ott volt az a tény, hogy az észak-itáliai városállamok csábítóan gazdagok voltak, ellenben méretük és ellentéteik folytán katonailag nem vehették fel a versenyt a kontinens nagy területeket uraló államaival, ez pedig azt jelentette, hogy e területen lehetetlen volt a béke fenntartása, amíg ez a csábító egyenlőtlenség fennállt.
• A másik kikerülhetetlen tényező az európai dominanciáért a Habsburgok és a francia uralkodók között zajló vetélkedés volt. A Spanyolországot és a Német-római Birodalmat is uraló Habsburgok fő célja e küzdelmek során mindig a két oldalról is fenyegetett Franciaország elszigetelése volt, míg a franciák a maguk részéről azon munkálkodtak, hogy valahol megtörjék ezt a fojtogató gyűrűt, erre pedig az egyébként is zűrzavaros politikai viszonyairól ismeretes Itáliában nyílt a legjobb esély.

És ahogy a nagypolitikában már lenni szokott, a cél itt is szentesítette az eszközt, a franciák a Földközi-tenger medencéjében terjeszkedő, illetve a Balkán-félsziget felől a szárazföldön is egyre inkább a Habsburg érdekszférát veszélyeztető Oszmán Birodalommal is hajlandók voltak szövetségre lépni.

Senki nem nyert nagyot

A háborúk utolsó felvonása 1551-ben kezdődött, amikor II. Henrik francia király egy Nagy Szulejmán szultánnal kötött, a Habsburgokkal szembeni akcióik koordinálásáról szóló megállapodással a háta mögött hadat üzent V. Károly német-római császárnak.

Az első hadjáratok a francia–oszmán szövetség győzelmeit hozták, de a hadiszerencse gyorsan megfordult, és miután 1556-ban Anglia is a Habsburgok oldalán kapcsolódott be a háborúba, a franciák helyzete kilátástalanná vált (bár Calais-t egy gyors akcióval még ugyanebben az évben sikerült elfoglalniuk). A Habsburgok vezette szövetség kimerült hadai és kincstárai miatt azonban szintén nem volt képes erőfölényét döntő győzelemre váltani, így 1559-ben békeajánlatot tettek a francia királynak.

A Cateu-Cambrésis-ben 1559. április 3-án megkötött békében Henrik lemondott minden itáliai ambíciójáról, cserébe viszont megtarthatta Calais-t, amely régóta éktelenkedett idegen testként az országban. A Habsburgok sem érezhették magukat maradéktalanul győztesnek, az V. Károly 1556-os lemondásával időközben kettészakadt birodalom spanyol fele ugyan megerősítette befolyását Itáliában, azonban a német területeken jelentősen meggyengült a dinasztia hatalma, a háborúk anyagi terhei pedig komoly adósságot hárítottak az amúgy is hiánnyal küszködő államkincstáraikra.

Az itáliai háborúk mindenesetre véget értek, de a békeszerződés több más szempontból is korszakhatárnak tekinthető. A konfliktus kezdetén még lovagi hadseregek csaptak össze, a végén viszont már a szervezett, lőfegyverekkel felszerelt gyalogság jelentette a haderők legütőképesebb alakulatát, miközben az ágyúk is fontos szerepre tettek szert a csatatereken. A sokszor végigpusztított Észak-Itália soha nem tudta már korábbi jelentőségét visszaszerezni – persze ebben a háborúk mellett komoly szerepet játszottak az oszmán terjeszkedéssel áthelyeződő kereskedelmi útvonalak, illetve az Újvilág felfedezésével és meghódításával átalakuló európai gazdaság is.