Sosem tudjuk meg, mi is történt pontosan az Eb-történet legképtelenebb továbbjutásánál

„A vb-újonc Észak-Korea nem okozhat gondot, inkább tartalékoljunk a negyeddöntőre” – gondolhatta az 1966-os angliai világbajnokságon, a csoportkör utolsó fordulója előtt Edmondo Fabbri, az olaszok szövetségi kapitánya.

Két meccs után az olaszok egy-egy győzelemmel (2-0 Chile ellen) és vereséggel (0-1 a Szovjetunió ellen) álltak, és az akkor még kétszeres világbajnok háza táján senki sem tudta elképzelni, hogy gondot okozhatna a szovjetektől három gólt beszedő, majd Chile ellen pontot szerző (1-1) ázsiai ellenfél.

Miután a csapatnál szövetségi megfigyelőként (gyakorlatilag másodedzőként) dolgozó Ferruccio Valcareggi meggyőzte Fabbrit, hogy Észak-Koreát bármilyen felállásban képesek elintézni, a kapitány az alapemberek közül Tarcisio Burgnichot, Roberto Rosatót, Sandro Salvadorét, valamint Giovanni Lodettit is pihentette, és bekerült például az a Spartaco Landini, aki abban az idényben mindössze a bajnokik egyharmadán szerepelt az Inter hátvédsorában.

A koreaiak mindhárom csoportmeccsüket Middlesbrough-ban, az Ayresome Parkban játszották, és a helyi nézők egyöntetűen nekik szurkoltak a továbbjutásról döntő meccsen.

Amikor a 42. percben Pak Do Ik lövése az olasz kapu jobb sarkában kötött ki, a meccset közvetítő angol kommentátor meg is jegyezte, hogy a helyi nézők hevesebben ünnepelnek, mint ahogy a Middlesbrough-góloknál szoktak.

Az olaszok a második félidőben kétségbeesetten hajtottak az egyenlítésért, ám sérülés miatt elvesztették Giacomo Bulgarellit, Észak-Korea pedig emberelőnyben ügyesen lemenedzselte a hátralévő időt.

Minden idők egyik legnagyobb vb-sokkja után az olaszok próbáltak a kertek alatt hazakullogni, Milánó helyett Genovában szálltak le, de a szurkolók így is alaposan megsorozták őket tojással és rohadt paradicsommal. Az angliai lebőgés azért is volt váratlan, mert a világbajnokságot megelőző időszakban az olasz válogatott huszonhat meccséből mindössze hármat veszített el (tizenhetet pedig megnyert) – erre a tornán két zakót is begyűjtött, az egyiket ráadásul a torna legalacsonyabban rangsorolt csapata ellen.

Fabbrinak mennie kellett, utódja pedig Valcareggi lett, akinek ezek szerint elnézték, hogy kissé alábecsülte Észak-Korea játékerejét.

„Valcareggi nem lett legendás alakja az olasz futballnak, pedig a tipikus itáliai edző megtestesítője volt. Láncdohányos volt, aki inkább számított kifinomult taktikusnak, mint futballromantikusnak.

Sokkal jobb volt abban, hogy a csapat hogyan ne veszítse el a meccseit, mint abban, hogyan nyerje meg őket

– írta az edzőről Michael Cox.

A kinevezésekor 47 éves Valcareggi játékosként megfordult többek között a Triestinában, a Fiorentinában, a Bolognában és a Vicenzában is, a Serie A-ban összesen 261 meccsen lépett pályára, és ezeken 44 gól került a neve mellé. Edzőként a Pratót feljuttatta a Serie C-ből a másodosztályba, majd dolgozott az Atalantánál és a Fiorentinánál is, mielőtt a válogatotthoz került volna.

Valcareggit 1966. november 1-én a legendás Helenio Herrerával együtt nevezték ki kapitánynak, ami nem csoda, mivel mindketten ugyanabban a védekező felfogású stílusban hittek. Az Atlético Madriddal és a Barcelonával is bajnoki címet nyerő Herrera a Grande Interrel járatta csúcsra a catenacciót, a milánói csapattal kétszer lett BEK-győztes, valamint elhódította kétszer a Világkupát, és háromszor is a Serie A élén végzett. A megosztott kapitányi poszt azonban nem ízlett neki, és 1967 tavaszán le is köszönt, így mindössze egyetlen Eb-selejtezőn, a románok elleni 3-1-re megnyert hazai meccsen irányította az olaszokat a Valcareggi, Herrera duó.

Apropó, selejtező: a korábbi két Európa-bajnokságra oda-visszavágós párharcokon keresztül vezetett az út, az 1968-as torna előtt azonban újított az UEFA, és a 31 indulót hét négyes és egy hármas csoportba sorolta.

Málta és Izland nem akart selejtezni, Nyugat-Németország ellenben először próbált szerencsét, de az egyetlen háromcsapatos csoportban Jugoszlávia mögé szorult, és így nem jutott tovább. Azóta is az 1968-as az egyetlen olyan Eb, amelyen a németek nem voltak ott.

Az olasz válogatott számára viszont nem jelentett gondot a kvalifikáció, a román, svájci, ciprusi hármas ellen hat meccsből ötöt is megnyert, és mindössze Bernben, a Zsolt István által vezetett találkozón veszített pontot, de a csoportelsők közül így is a legjobb teljesítményt nyújtva nyomult a negyeddöntőbe. Ahol már visszatértek a kétmeccses párharcok, a magyar válogatott a négyes döntőbe jutásért a szovjetekkel mérkőzött meg, de hiába győzött Farkas János és Göröcs János góljaival 2-0-ra, Moszkvában 3-0-ra kikapott, és így lemaradt a tornáról.

Az olaszok is elbukták az első meccset 3-2-re Szófiában, de a nápolyi visszavágón Pierino Prati és Angelo Domenghini tett róla, hogy a squadra azzurra bejusson Európa négy legjobb csapata közé. A bolgárok elleni párharc második felvonásán már nem játszott a védelem tábornoka, az Herrera-féle Inter klasszis söprögetője, Armando Picchi, aki Szófiában súlyos medencesérülést szenvedett, és többször már nem is szerepelt a válogatottban.

Az Eb-elődöntőbe a franciákat a marseille-i 1-1 után Belgrádban 5-1-re elsöprő jugoszlávok, valamint az aktuális világbajnok, az angol válogatott jutott, amely 3-1-es összesítéssel búcsúztatta a spanyolokat.

A négyes döntő rendezési jogát az olaszok nyerték el, és 1968. június 5-én egymás után rendezték a két elődöntőt: Nápolyban a házigazda csapott össze a szovjetekkel, majd Firenzében Jugoszlávia és Anglia feszült egymásnak.

Valcareggi az 1970-es mexikói vébén egész Olaszországot megosztotta a staffetta nevű húzásával, azzal, hogy két csodálatos képességű támadóját, Gianni Riverát és Sandro Mazzolát nem együtt játszatta, hanem a két klasszis egymást váltotta. Az Eb-elődöntőben azonban még elfért egymás mellett a Milan és az Inter ásza – pontosan három percig, Rivera ugyanis megsérült egy ütközés során, és mivel ekkoriban még nem lehetett cserélni, kényszerből a pályán maradt ugyan, de a csapat ebből semmit sem profitált.

A szovjetek igyekeztek élni az emberelőnnyel felérő szituációval, de nem bírtak az olasz kapusával, Dino Zoff-fal, aki a bravúrjaival kétszer Alekszandr Lenyevet, egyszer pedig Albert Seszternyevet fosztotta meg a gólszerzés örömétől. Az olaszok legnagyobb lehetőségénél Domenghini a kapufát találta el, és mivel a 90 perc 0-0-val zárult, hosszabbítás következett.

A kétszer 15 perc során az olaszok újabb csapást szenvedtek el, ugyanis Giancarlo Bercellino is megsérült, de ez sem hozott változást, és akkor jött az Eb-történet egyik legszürreálisabb pillanata:

mivel a futball szabályalkotó testülete csak két évvel a torna után adta áldását a tizenegyespárbaj bevezetésére, így pénzfeldobás döntött arról, hogy ki jut be a fináléba.

Gondoljunk bele, ott izgul 70 ezer ember a nápolyi stadion lelátóján, és azt várják, hogy valaki felbukkanjon, és tudassa a tömeggel, mi történt az öltözőben, ahol a nyugatnémet játékvezető, Kurt Tschenscher, valamint  az UEFA-delegátus – melynek Zsolt István is tagja volt – társaságában a két csapatkapitány, Giacinto Facchetti és Seszternyev próbált Fortuna kegyeibe férkőzni.

„Facchetti a legszerencsésebb ember, akivel valaha találkoztam, biztosan mi jutunk tovább” – próbálta nyugtatni a társakat Burgnich, a pénzfeldobásról pedig számtalan mendemonda született az évek során.

Lehet olvasni francia, orosz és olasz pénzérméről, arról, hogy meg kellett ismételni a dobást, mert elsőre begurult a zuhanyzó farácsa alá (egy másik verzió szerint egy asztallábnak ütközött, és nem dőlt el), és abban sincs megegyezés, hogy Facchetti a fejet vagy az írást választotta (állítólag a német spori angolul feltett kérdésére nyelvtudás hiányában a szovjet csapatkapitány nem reagált, mire az olasz védő gyorsan tudatta Tschenscherrel a döntését).

A pénzt csak egyszer kellett feldobni, majd begurult az egyik pad alá. Lehajoltunk, hogy megnézzük, és amikor megláttam, hogy a fej van felül, hatalmasat ugrottam örömömben

– olvasható Facchetti nyilatkozata Misur Tamás Nagy olasz futballkönyvében. Ahogy kiderült, hogy jól választott, Facchetti ujjongva rohant vissza a pályára, így tudták meg a társak és a nézők, hogy Olaszország Eb-döntőt játszhat, amelyben az angolokat 1-0-ra legyőző Jugoszlávia volt az ellenfele.

A jugók 90 perc alatt végeztek az elődöntőben, nem csoda, hogy frissebbek, élesebbek voltak, és meg is szerezték a vezetést a Pelé által varázslónak titulált Dragan Dzajic góljával. Az egyenlítés csak a 80. percben jött össze a hazaiaknak, amikor Domenghini szabadrúgása a sorfal egyik tagjának a lábai között suhant el. Mivel a felek a rendes játékidőben nem jutottak dűlőre, az olaszokra újabb hosszabbítás várt, és ahogy a szovjetek, úgy a jugoszlávok ellen is Zoff kapus kért szót, aki két esetben is kibabrált a jugókkal. Akik meglehetősen zabosak voltak a játékvezetőre, mert úgy érezték, a svájci Gottfried Dienst az olaszoknak fújt, és számon kértek rajta egy elmaradt tizenegyest.

Őszintén szólva nem érdemeltük meg a döntetlent

– hangzott Zoff önkritikus értékelése a döntő 1-1-re végződő első felvonásáról.

A finálét már nem akarták pénzfeldobással eldönteni, így két nappal később jöhetett az újrajátszás, amelyre a korábbi 68 ezer helyett mindössze 33 ezer néző gyűlt össze a római Olimpiai-stadionban. A jugoszlávok kapitánya, Rajko Mitic mindössze egy helyen változtatott (Ilija Petkovic helyére Idriz Hosic került a támadósor jobb oldalára), Valcareggi viszont öt cserét is végrehajtott, vagyis a mezőnyjátékosok fele friss ember volt. Misur azt írja, Valcareggi eredetileg nem akart belenyúlni a kezdőbe, de Walter Mandellli, a szövetség egyik vezető tisztviselője azt tanácsolta neki, hogy inkább rotáljon.

A húzás bevált, a tornán most debütáló Gigi Riva folyamatos rettegésben tartotta a jugoszlávok védelmét, és a 12. percben ő szerzett vezetést az olaszoknak, amikor Domenghini gyatra lövését levette, majd a bal sarokba gurította, miközben a védők lest reklamáltak. Az olaszok lendületben maradtak, és a meccset el is döntötték az első félóra végén, Giancarlo De Sisti passzát Pietro Anastasi a 16-osnál felpörgette, majd fordulásból bevágta, megszerezve az Eb-finálék egyik leglátványosabb gólját.

A jugoszlávok meg sem közelítették a két nappal korábban látott játékukat, ami főleg annak volt köszönhető, hogy Burgnich eltüntette a pályáról Dzajicot. A második félidőben Riva még eltékozolt két olyan helyzetet, amellyel vígan meglehetett volna neki a mesterhármas, de az Eb-diadalhoz a kétgólos különbség is épp elég volt.

A döntőről szóló nemzetközi értékelések többsége a sokkal támadóbb felfogású Jugoszláviát siratta, a World Soccer egyenesen odáig ment, hogy azt írta:

Ha nyolc-kilenc védő kell a végső győzelemhez, akkor nem érdemes nyerni.

Az olaszokat persze pont nem érdekelte a fanyalgók siránkozása, a játékosok és a kapitány magas állami kitüntetést, valamint 4 millió lírás jutalmat kaptak. Az 1968-as siker jelentőségét mutatja, hogy az olaszok a következő hat Eb közül csak kettőre jutottak ki (1980: 4. hely, 1988: 3. hely), arra pedig, hogy ismét Európa legjobbjainak bizonyuljanak, 2021-ig kellett várni.

Akkor is egy nagyon komoly gyomros után álltak talpra (lemaradtak a 2018-as vébéről, sőt utána a 2022-esről is), és akkor is úgy hódították el a trófeát, hogy sem az elődöntőt, sem a döntőt nem nyerték meg. Igaz, legalább pénzfeldobásra és megismételt meccsre nem volt szükségük.

Az Eb-győztes olaszok összes gólja a selejtezőktől a megismételt döntőig: