A háborús lakásínség legsötétebb hónapjairól és az emberi gonoszságról mesélnek a falból előkerült 1944-es dokumentumok

Az Országházra néző Kossuth tér 13-15. számú ház a belváros egyértelműen leginkább központi helyén lévő lakóépülete, nem meglepő tehát, hogy a lenyűgöző belső részletekkel teli MÁK- (Magyar Általános Kőszénbánya Rt.) bérpalota 1927-1928-as megszületése óta nem csak a körülötte lévő történéseknek, így Budapest ostromának, az 1956-os forradalomnak, vagy épp a rendszerváltásnak volt a tanúja, de a falai között is történtek sokak életét megváltoztató események.

A két világháború közti időszak fontos mestere, Málnai Béla (1878-1941) tervei szerint született, három utcára néző épület falai között kapott például helyet a Belügyminisztérium alá tartozó Budapest Székesfőváros és Környéke Lakásügyi Kormánybiztosa, ami 1944 júliusában, a főváros kezéből kivett jogkörrel való 9-i létrehozása után azonnal itt találta meg a székhelyét, sőt, egészen Budapest ostromának utolsó napjaiig ott működött.

A kormánybiztos, annak emberei, illetve az általuk felállított nyomozócsoport ténykedéséről közel tíz évvel ezelőttig semmit sem lehetett tudni, 2015 januárjában, a lakások egyikének felújításakor egy közfal, illetve egy elé felhúzott álfal közti résben közel hétezer adatszolgáltatási ív került elő, amiket a csillagos házak kijelölésének előkészítésekor, 1944. június 1-jén és 2-án lakóházaként töltöttek ki. A XI-XIV. kerületi ingatlanok jó részét lefedő – a zsidók által legnagyobb számban lakott utcákról és környékekről így nem mesélő – íveket rövidesen Budapest Főváros Levéltára vette át a lakás tulajdonosaitól, majd azok savmentesítése, illetve szükséges restaurálása után szabadon hozzáférhetővé, sőt, könnyen kereshetővé tette.

A levéltár munkatársainak egy része talán úgy gondolta, hogy a kormánybiztosi irattárnak csak ekkora, 6827 ívet magában foglaló része maradt fenn, sokan azonban úgy érezték, hogy az épület más részein a következő években végigfutó átépítések során további rejtekhelyekre bukkannak – végül utóbbi csoportnak lett igaza, hiszen egy másik lakásban előbb 2024 januárjának utolsó napjaiban bukkantak nem várt iratcsomagra, ezt a felfedezést pedig március közepén, egy villanyszerelési munka közben sikerült megismételni.

A rövid életű kormánybiztosság jórészt immár Budapest Főváros Levéltárában (BFL) őrzött irattárának ezzel most újra csak teljesen ismeretlen része került elő, a jellegzetes ügyek és eljárások mellett arról is tűpontos látleletet adva, hogy

a budapestiek a legkisebb esélyt, illetve mindent eszközt – köztük persze a hazugság fegyverét is – megragadva harcoltak azért, hogy a háború miatt a városba érkező munkakeresők, a hadiipari konjunktúra, illetve a bombatámadások okozta lakásínségben otthonhoz jussanak.

A lelet (aminek néhány darabja itt látható) rutinügyeket mutat be, a 2015-ben előkerült társaival ellentétben azonban sokszor nem zsidók otthonaival kapcsolatos, sőt, a folyamatok egy része még az 1944. március 19-én kezdődött német megszállás előtt, a fővárosi hivatalnokokkal való egyezkedéssel indult.

A felfedezésnek köszönhetően a BFL most minden eddiginél teljesebb képet nyújthat az időszak ma még kevéssé ismert folyamatairól, rövidesen pedig a kutatók, illetve a kényelmes otthoni foteljükben ülő érdeklődők is megismerhetik az anyagokat – derült ki a témában Karácsony Gergely főpolgármester jelenlétében tartott keddi sajtótájékoztatón, ahol Dr. Kenyeres István, a levéltár főigazgatója elmondta: az idei évben előkerült, teljes egészében csak április közepére a Teve utcai épületbe érkező iratok pontos terjedelme, illetve tartalma csak a fertőtlenítést követően lesz felmérhető, az azonban biztos, hogy a szervek, illetve különböző ügyosztályok közti levelezések mellett

hivatalos levelek, illetve feljelentések is vannak köztük.

Ezek közül kettőt Dr. Sipos András történész és főosztályvezető mutatott be, aki arra is rámutatott, hogy sokszor a már ismert lakásívekkel való kapcsolódási pontok is kimutathatók – jó példája ennek a XII. kerületi Denevér út 76. alatt álló, nyári lakként használt villák egyike, aminek ívét az épületben lakó kertész töltötte ki.

A férfi jelezte, hogy ő az egyetlen lakó (bár nem főbérlő), majd a megjegyzés rovatban nem csak a tulajdonos nevét árulta el, de azt is, hogy az előző év ősze óta nem látta a Hold (akkor Klebelsberg Kunó) utcában élő, asszimilálódott zsidó üzletembert, így nem tudja, hol van pontosan. Mindez az ügyintézőt nem hatotta meg, hiszen zsidó háznak jelölte az épületet. A státuszt rövidesen persze megváltoztatták, a kertész azonban ráébredt, hogy a furcsa helyzetből akár pozitívan is kijöhet, így feljelentő levelet küldött a kormánybiztosságnak, azt állítva, hogy a tulajdonos

a szabályok kijátszása érdekében színleg bérbeadta a házat egy nem zsidó katonatisztnek, egyúttal pedig kérte, hogy az állam a melléképület helyett magában a villában biztosítson számára egy egyszobás otthont.

A próbálkozás nem hozott sikert, hiszen az ügyintéző egyrészt egy méretes nemet írt a levélre, majd nyomozók érkeztek a házhoz, akik többek közt a katonatisztet, illetve annak édesanyját is kihallgatták, így fény derült az igazságra: a bérleti szerződés ezek szerint már a német megszállás előtt közel három héttel, március elsején megszületett, ebben pedig a gazda bútorainak átruházása is szerepelt.

Egy másik levélíró ügye szintén érdekes megvilágításba helyezi a korszakot: az ugyanis jól mutatja, hogy az emberek sokszor nem általános kérelmet írtak, hanem egy kimondottan lakásra adták be az igényüket. A szóban forgó hivatalnok 1944 januárjában kezdte ostromolni a fővárosi lakásosztályt, kérve, hogy a nedves, korábban pincében lévő üzlethelyiségként használt lakása helyett a ház felsőbb szintjén kaphasson egy másikat – azt, aminek tulajdonosai, egy házaspár nemrégiben elhunyt, a bérlő pedig nem használja azt, csak néha körülnéz benne, hogy tudja, minden rendben van.

A családos férfinak saját fogalmai szerint erős érvvel is megtámogatta a kérést: fizetése ugyanis lehetővé tette, hogy egy jobb otthonért sokkal magasabb lakbért engedhessen meg magának – írta.

Az idei felfedezésekkel mindemellett egyértelművé vált, hogy a dokumentumokat nem a két lakás közti hangszigetelés sajátságos módon való javítása érdekében, vagy épp az otthonokat 1945-ben használatba vevő emberek ijedtségéből adódan rejtették el, hanem szervezett akcióként,

a papírok ugyanis irattári rendben követték egymást.

A történtek oka tehát prózai volt: a Vörös Hadsereg katonáinak közeledtével egyértelművé vált, hogy a legalább egy folyóméternyi irattömeget lehetetlen elszállítani, az állam azonban nem akarta, hogy az ellenség megkaparintsa azokat, így az utolsó pillanatokban az egyetlen lehetséges megoldást választották.

Az elfalazás pontos ideje egyelőre nem ismert, a BFL-hez beérkezett csomagok feldolgozása után azonban ez is kikristályosodhat, hiszen a legkésőbbre dátumozott irat, vagy levél fontos fogódzót adhat majd.