A Madame Web nem akkora tragédia, mint a híre, de Pókemberrel alaposan elbánik

Túl sok a Pókember, és ez már azokat is zavarja, akik a Pókemberből élnek. Mi mással magyarázhatnánk, hogy a legutóbbi Pókember-filmadaptációk egytől egyik a levakarhatatlan szuperhős megsokszorozódásáról, alternatív változatairól és dimenzióközi klónjairól szólnak?

A Pókember-túltermelést öregfiúk kedélyes találkozójaként elképzelő Nincs hazaút, majd a TikTok-generáció vizuális igényeihez másodpercenként felbukkanó pókemberekkel alkalmazkodó A pókverzumon át után a legújabb, Pókemberhez kapcsolódó szuperhősfilmben az eredeti figurához leginkább hasonlító szereplő már mindenkinek csak púp a hátán: folyton a legrosszabbkor felbukkanó, nyavalygó, toxikus gazember.

De ne szaladjunk ennyire előre! A Madame Web voltaképpen nem Pókember-film, hanem a Pókember-képregények egyik mellékszereplőjét főhőssé avató eredettörténet, amely elsősorban azért készülhetett el, hogy a gyártó Columbia stúdió még egy darabig őrizgethesse a Marveltől évtizedekkel ezelőtt megvásárolt adaptációs jogokat.

Az ellentmondásos jogi helyzet mintha a gyártó cég újabb Pókember-variációiban is tükröződne. Az alkotók egyre kevésbé tudják eldönteni, szerethetőnek vagy gyűlöletesnek ábrázolják-e a póksereglet tagjait. A két résznél tartó, alsó polcos színvonalú Venom-sorozatban, amely sikeresen romba dönteni látszik Tom Hardy egykor ígéretesen indult sztárkarrierjét, a pókképességek birtokosa egy magában dünnyögő, személyiségzavartól gyötört sorozatgyilkos. A Madame Webben is találkozunk egy Pókember-jelmezt viselő, akrobatikus mutatványokra képes figurával, de itt már nem Venom-szerű antihősről, hanem egyértelműen a történet főgonoszáról van szó.

Rég túl vagyunk azon, amikor a zömében a hatvanas években kitalált, klasszikussá nemesedő képregényfigurákat vitték vászonra a filmesek. A Madame Web forgatókönyvéhez már a Pókember-lexikon pótköteteiben kellett elmerülni. Ott találták meg az írók a címszereplőt, az ezotériára fogékony nyolcvanas évek egyik jellegzetes epizodistáját, aki pókkosztümbe bújtatott Kasszandraként, jövőlátó képességekkel felvértezve, egy New York-i loftlakásból egyengette, alkalmanként pedig akadályozta Pókember útját.

Cassandra Webbet most Cassie-nek becézik, nem hetvenéves, mint a képregényekben, hanem csak harminc, és Dakota Johnson alakítja, aki A szürke ötven árnyalatával már bizonyította, hogy bármikor kész kockára tenni színészi pályafutását jól fizető, röhejes haknik kedvéért.

Cassie Webb mellé felsorakozik három másik fiatal nő, akikből egyszer talán Pókember (Póklány, Póknő, pókszemélyiség) lehet. Legalábbis ettől tart az Ezekiel nevű férfi, aki a hetvenes években a perui dzsungelben szerezte a maga pókképességeit egy indián törzs titkainak elorzásával, és azóta retteg, hogy egyszer majd jön valaki, aki bosszút áll rajta. Így hát, amikor álmot lát a három majdani pókasszonyról, elindul, hogy levadássza őket. Nem sejti, hogy a lányokat éppen Cassie fogja megvédeni tőle, akinek az anyját annak idején csúnyán elárulta.

Az ok-okozati kapcsolatok a filmben sem tisztábbak, mint az előző bekezdésben. Vakvéletlenek és homályos foltok teszik zavarossá a négy forgatókönyvíró közös munkáját. Egyikük, S. J. Clarkson a rendezői feladatokat is magára vállalta. A Madame Web az első nagyjátékfilmje, de rutinos tévérendezőnek számít, és a Hősök meg a Jessica Jones epizódjai révén már a szuperhősökkel is próbát tett. Többször aligha fog, mint ahogy hollywoodi karrierjének bárminemű folytatására sem fogadnánk nagyobb összegben. A Madame Webet ugyanis máris az év eddigi legkínosabb bukásaként temetik a külföldi kritikusok, amire a bevételi adatok láttán minden okuk megvan: a tizenhét millió dolláros amerikai nyitóhétvége annak fényében különösen kellemetlen, hogy a Pókember: Nincs hazaút a koronavírus-járvány közepén 260 milliót keresett a premiert követő napokban.

Emiatt számos nézője, sőt, alkotója szeretne úgy tenni, mintha a Madame Web soha nem is létezett volna. Kár lenne érte. Clarkson filmje ugyanis számos hibája ellenére is izgalmasabb, ötletgazdagabb, mint a hozzá hasonlóan kereskedelmi girl powerben utazó, nagy-marveles párfilmje, a Marvelek.

Itt a Pókembernek megfeleltethető figurát végre merik toxikus – mármint a kezéből konkrétan idegmérget fecskendező – gazembernek ábrázolni, aki nárcisztikus nyavalygása közben sorra teszi tönkre a nőket. A túlzsúfolt és értelmetlen történetet pedig egy fokkal élvezhetőbbé teszik az elegánsan elrejtett, a hősnő jövőjét képi eszközökkel megelőlegező hálóminták, esernyődrótoktól az építési daru rácsozatán át kórházi függönyökig. És különben is, lehet-e utálni egy filmet, amelynek végefőcíme alatt a Cranberries Dreams című slágere repít vissza a múltba?

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a Madame Web jó film lenne. Karakterei teljesen érdektelenek, és leginkább egy olyan óvodás farsang résztvevőire emlékeztetnek, ahol mindenki dickensi árvának öltözött. Mivel a jövővíziókkal terhelt cselekményt az írók kényük-kedvük szerint hajlítgatják, a fordulatok abszolúte tét nélküliek. Ráadásul a rajongók (milyen rajongók?) kiszolgálása érdekében a történetbe mindenféle utalásokat rejtettek el az igazi, Peter Parker nevű Pókemberre vonatkozóan, ami inkább idegesítő, mint frappáns.

Vagyis a Madame Web a mai szuperhősfilmek sokat emlegetett válságának, kreatív ínségének eminens példája. Mégis értékesebb szekérderéknyi, precízen kimatekozott és algoritmusbarát kulcsszavakkal feldíszített Marvel-mozifilmnél és -sorozatnál. Tanulságos és egy kicsit rokonszenves kudarc.

Madame Web (2024), 116 perc. 24.hu: 5/10.