„A Nemzeti dal szerepe a magyar közemlékezetben elég pusztító”

Elzúgott a Petőfi-emlékév, mint Európa forradalmai a versben. Petőfi Sándor ugyanaz maradt nekünk, aki volt? Megdolgozta bárhogyan a költő emlékezetét a rengeteg új életrajz, elemzés, musical, miegyéb?

Ezek a programok sokkal inkább következnek a Petőfi-képünkből, mint Petőfi életművéből. A Petőfi-emlékév épp annyira a Petőfi-kultusz belügye, mint – mondjuk – egy mellszobor vagy egy emlékszoba. A Petőfi-kultusz pedig mindig pontosan olyan állapotban van, mint mi, és ahhoz igazodik, ahogyan éppen élünk, amilyen politikai-társadalmi helyzetben vagyunk. Ha egy ilyen emlékév programjain végignézünk, inkább magunkat szemlélhetjük, mint az emlékév tárgyát.

Mit emelne ki az emlékév produkciói közül, akár pozitív, akár elrettentő példaként?

Tavaly, azt hiszem, még nyáron a Nemzeti Múzeum felé sétáltam, és azt láttam, hogy rengeteg „korhű” ruhába bújtatott ember álldogál a Múzeumkertben; igen, azt a Petőfi-filmet forgatták épp. Nem vagyok ellensége semmiféle művészi gesztusnak, de sokkal jobban örülök, hogy az emlékév ürügyén nem csak filmek forogtak, forognak, hanem megszólaltak olyanok is, akiket nagyra tartok, például Margócsy István és Szilágyi Márton. Nekem fontosabb, hogy a kutatás hol tart, mint az, hogy a kultusz hol tart. És persze, tudom, hogy a kutatás is épp abban az állapotban van, mint mi, és hogy egyik Petőfi-kutató sem tud más eredményre jutni, mint amire világképe alkalmassá teszi, de mégis sokkal több köze van a kutatóknak Petőfihez, mint mondjuk egy musicalnek, vagy egy jégtáncosokkal, tűzijátékkal és élő oroszlánokkal megtámogatott Petőfi-koncertnek a Puskás Arénában.

Ön is kivette a részét a Petőfire emlékezésből: irodalomtörténeti sorozata, Az irodalom visszavág különkiadásaként, 2023 végén jelent meg könyve a költőről. Tele van frappáns megállapításokkal Petőfiről: ő volt a „művészi szabadság apostola”, „saját szabályaival együtt tudott szabadon szárnyalni”, „gyengeségei mindig ott mutatkoznak meg, ahol nem tud tisztán lírikus lenni”. Mi volt az, amire a könyv írása közben jött rá vele kapcsolatban?

Nagy rádöbbenést, pálfordulást nem éltem át, sajnos, inkább megerősödtem korábbi elképzeléseimben, vagy éppen előítéleteimben. Bevallom, szórakoztató volt írni ezt a könyvet, de gyakran éreztem írás közben azt, hogy inkább a saját univerzumomban lubickolok, mint Petőfiében. Kár szépíteni: ahogy más emlékezők, én is magamat fogalmaztam meg Petőfivel kapcsolatban. Mostanában a mániám a kifejezhetőség problémája, amivel Kosztolányi és Ottlik is küzdött, és nagyon örültem neki, hogy a fixa ideámat Petőfi kapcsán is megfogalmazhattam.

Rákérdezni a kifejezhetőségre jellegzetesen modern irodalmi probléma, de kerülte a könyvben, hogy egyértelmű párhuzamot vonjon Petőfi és például Ottlik között.

Azért a „néma gyerek” Ottlik-idézet, és Wittgensteinről is elég szó esik.

„Petőfi költői életművét lehet úgy olvasni, mintha verseivel és egész művészetével tulajdonképpen a valódi énjét titkolná, és különböző szerepeket venne föl, nehogy el lehessen kapni” – írja. Emiatt lehetett könnyebb kisajátítani és politikai célokra felhasználni az alakját és a költészetét az elmúlt, több mint százötven évben?

Ebben egészen biztos vagyok. Annak lehet jó arcélet rajzolni, akinek az arcéle bizonytalan. Ez az utókor nagy mániája, és Petőfi ilyen szempontból valóban fantasztikus alakváltásokra képes. Említem is a könyvben a Jöjjön el a te országod antológiát, amelyet Margócsy István állított össze Petőfi politikai utóéletének dokumentumaiból – nagyon szórakoztató olvasmány, és abszurd, hogy ugyanaz a költői életmű milyen szélsőséges politikai utakat járhatott be.

Petőfi egyedisége mellett érvelve kérdezi: „Van a világon még egy költő, aki egyszerre legalább három helyen született, legalább két apja volt, és miközben nem halt meg, mégis eltemették, illetve bár meghalt, még sincs sírja?” Petőfi különleges helyét a magyar irodalomban nem kell magyarázni, de más országok romantikus költőihez mennyiben hasonlítható? Tud olyanról, aki ennyire kivételes szerepet őriz az adott nemzeti irodalmi kánonban?

Ha jól sejtem, az oroszoknak ez a figura Puskin, az olaszoknak Dante, az angoloknak Shakespeare, és még folytathatnám. Azt nem tudom, hogy az oroszok, olaszok, vagy az angolok is arra használnák Puskint, Dantét vagy Shakespeare-t, mint mi Petőfit, hogy a nagy nemzeti költő ürügyén összevesszenek egymással.

Mi ugyanis ahelyett, hogy Petőfit a helyi értékén kezeltük volna, inkább gyepálni kezdtük egymást, akár az életrajza apropóján is.

Az a felvetés, hogy a Magyar Tudományos Akadémia eltitkolja az igazságot Petőfiről, olyan frusztrációból fakadó, kártékony összeesküvés-elmélet, ami főleg azokat, akik ebben hisznek, hosszú távon eltávolítja attól, hogy költészetolvasók legyenek. Puskinról például ki akarták deríteni, hogy sutyiban pornográf naplót vezetett – egyébként nem, ócska hamisítványt próbáltak Puskin-műként eladni –, de nem tudok arról, hogy az orosz közvéleményben elterjedt volna a nézet, hogy aki ezt nem hiszi el, az nemzetellenes háttérhatalmak szolgája.

A romantika a modern nemzetfogalom kialakulásáról, ennek részeként a nemzeti hőseposzok felfedezéséről vagy megírásáról is szólt. Mint írja, ezek a nemzeti hőseposzok ma is készülgetnek, példaként említi az Aranybulla tévésorozatot is. Érthető, hogy miért volt rájuk szükség a romantika korában, de miért szeretnénk őket újrateremteni ma is?

Azért, mert ilyen szempontból a romantika korában élünk. El vagyunk késve. Ennyi maradt nekünk a romantikából: az öndefiníciós kísérlet. Ez maga a tragikomédia, mert elképesztően gazdag a magyar költészet, aki költői életművekkel szeretné meghatározni a magyarságát, az megtehetné, hogy a lezárt életműveket elolvassa. Lehet, hogy azokból más rajzolódna ki, mint amit az illető politikai indulatai elvárnának, mégis izgalmas lenne szembesülni azzal, milyen magyar identitás fogalmazódna meg Arany János, Babits Mihály, Ottlik Géza vagy Mészöly Miklós életművéből.

Mi viszont beleragadtunk a romantika korába, és ahelyett, hogy az elképesztően gazdag művészetünkben lubickolnánk, még mindig nemzeti eposzokra vágyunk – csak ma éppen nem hexameterekben, hanem történelmi filmben.

A magyar filmművészet nem tudja elengedni a nagy történelmi tablókat, amivel nincs is baj, nekem csak az a bajom, hogy nagyon kevés jó filmet láttam ebben a műfajban.

Ahogy Az irodalom visszavág korábbi részeiben sem finomkodott a szerzőkkel – emlékszem százoldalas Balassi-elemzésére, amelyben leírja, hogy a végvári költő „inkább erőszakolt nőket, mint nem” –, úgy Petőfivel kapcsolatban sem fogja vissza magát. „A Nemzeti dal inkább a politikai propaganda eszköze, mint költészet, inkább demagógia, mint finom konstrukció – és gondolatilag rendkívül sekélyes anyag.” Fel van készülve az ilyen kijelentései miatti támadásokra, vagy amit irodalomról írnak, ma már nem háborít fel senkit?

Az utóbbit érzékelem. Ha azt mondtam volna, hogy Petőfi Sándor egyenesági leszármazottja Soros György, talán nagyobb vihart kavarok. Biztosan nehéz lenne, ha támadások érnének a Nemzeti dal-elemzésem miatt, de annak is jobban örülnék, mint a közönynek. A Nemzeti dal szerepe és a hely, amit elfoglal a magyar közemlékezetben, elég pusztító. Ha azt tekintjük költészetnek, ami igazából nem az, hosszú távú sérüléseket okoz.

A könyvben megírt elemzéseit már korábban kidolgozta, tanítja is. Órán sem tiltakozott senki?

Petőfihez akkor szoktunk eljutni a diákokkal, amikor már megismertük egymást. Inkább akkor adódhat probléma, ha egy osztályban helyettesítek. Előfordul, hogy valaki már véglegesre faragott világnézettel ül a padban, az ilyenekkel néha feszült helyzetek alakulnak ki.

Gondolom, tizenhat évesek körében ritka a véglegesre faragott világnézet.

Ritka, de amikor nyelvtörténetet tanítok, és előállok a finnugor elmélettel, egyesek azért elő szoktak állni az alternatív, éppen népszerű sumerológus vagy etruszkológus igazsággal.

Hogy néz ki egy március 15-ei iskolai ünnepség, amit ön szervez?

Éppen most is ez a feladat, mert az én osztályom kapta meg a március 15-i ünnepséget. Aktuális szokott lenni. Nem szeretem, amikor a diákság beöltözik ’48-as ruhákba, és a színpadon vonul föl-alá, egyikük pedig – szintén ’48-as ruhában – Táncsicsként rázza a rácsokat. Inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy milyen nemzeti ünnepeink vannak, és azok mit jelentenek. Valóban ezek határoznak meg minket ma is? A politika szintjén szükségesek, mert olyan identitás építhető rájuk, amire szüksége van a pártoknak, a regnáló hatalomnak. De merünk-e kritikusan hozzáállni a nemzeti ünnepekhez, vagy szent teheneknek tartjuk őket?

Szerintem a nemzeti ünnepek nem szent tehenek. Nyugodtan lehetne széles körű konzultáció arról, milyen nemzeti ünnepekre van szükségünk 2024-ben.

Vannak olyan ünnepek, amelyek nagyon mélyen gyökereznek a mítosz- és hitvilágunkban, bele vannak kódolva az emberiség „mélystruktúrájába”, mint a karácsony vagy a húsvét. Ezekre szükségünk van. Március 15-ét nem látom ilyennek. Nem azért, mert Habsburg-párti vagyok, hanem mert a nemzeti ünnepek esetleges dolgok. Nem gondolom, hogy a franciáknak jót tesz, hogy még ma is 1789 bűvöletében élnek, és nekünk sem feltétlenül tesz jót, ahogy minden évben 1848-ra emlékezünk. Nem azt mondom, hogy felejtsük el a nemzeti ünnepekeinket, hanem csak azt, hogy gondoljuk újra a hozzájuk fűződő viszonyunkat!

Idén hogyan lesz újragondolva?

Még alakul. Tavaly csináltunk egy Trianon-ünnepséget, aminek a műsora abból alakult ki, amit a diákok őszintén gondolnak Trianonról. Ez nagyon sok embernek tetszett, sokakat megbántott. Az a helyzet, hogy 2023-ban a diákokat igazából nem érdekli Trianon. Amikor ez kiderült olyanok számára, akik életben akarják tartani a „Nem, nem soha!” és a „Mindent vissza!” lángját, az fájdalmas volt. Attól félek, idén is valami hasonló várható, mert ilyen kérdésekben a diákokkal együtt szeretek dolgozni, nem rájuk kényszeríteni a mániáimat.

Ha jól értem, a trianoni műsor esetében is arról lehetett szó, hogy a kultusz átértelmezésén háborodtak fel az emberek, nem az eredeti dolgon. Petőfinél is ez a helyzet? Amit a berögzült Petőfi-értelmezésekről mond, botrányosabb lehet, mint amit a Petőfi-versekről állít.

Így van, hiányzik, hogy a dolgot önmagát nézzük. A felszínes, felületes dolgokon lehet marakodni, sőt, könnyű is, de maga a tárgy nem fontos.

„Bosszúpornó – A hóhér kötele kapcsán ez a szó az egyetlen, amit valóban érdemes használni” – írja Petőfi regényéről. A hóhér kötele Petőfijét kifejezetten ellenszenvesnek találja?

Ez a regény bulvár, ponyva, de az életműbe belefér. Nem Petőfivel van problémám, hanem a ponyvával. Viszont nem ártana, ha nagyobb hangsúlyt helyeznénk arra, mennyire sokszínű a Petőfi-életmű. Kik olvasták ezt a regényt, milyen olvasói elvárások és igények hívták életre? A romantika egyébként is vonzódott a vérgőzös horrorhoz, ami szerintem szerves része Petőfi életművének. Hatásvadász tocsogás a rémségekben – ezt is szerette.

Tíz éve írja Az irodalom visszavág sorozatot, amely eredetileg onnan indult, hogy beszállt Hoffmann Rózsa kísérleti irodalomtankönyvének megírásába, majd kiugrott belőle. A mostani, petőfis különkiadást leszámítva három kötet jelent meg eddig, a felvilágosodás irodalmáig jutott el időben. Élethosszig tartó munka lesz?

Remélem, hamarabb befejezem. Nem úgy tervezem, hogy reszketeg kezemben szorongatott kéziratvázlattal hunyjak el. Azt hittem, nem tart majd ilyen sokáig a munka, de az élet mindig meglepő fordulatokkal szórakoztat. Egyébként folyamatosan dolgozom rajta, akkor is, ha évekig nem tudok írni. Általában a fejemben össze szokott állni egy kötet, és csak le kell írnom, amit gondolok – a Petőfi-könyvnél is ez volt a helyzet.

Milyen visszajelzéseket kapott arról, hogy kik és hogyan használják Az irodalom visszavágot?

Leginkább tanárok között mozgok, közülük többen is használják. Olyat is tudok, aki fiatalabb, és úgy olvassa, mint egy regényt, mert egyszerűen megtetszett neki. Idősebbektől kaptam olyan visszajelzést, hogy segített nekik a könyv újraértelmezni a klasszikusokhoz fűződő viszonyukat. Kritikus megjegyzéseket is kapok, de azok is jót tesznek a munkának. Főleg a sorozat elején hibáztam többet, amikor még magam sem tudtam, mit akarok csinálni. Becsúszott néhány tárgyi tévedés és némi modoroskodás. Örültem a negatív visszajelzéseknek is.

Hogyan változott a saját írói stratégiája? Máshogyan dolgozik a könyveken, mint amikor belekezdett a vállalkozásba?

Lényegében ugyanúgy dolgozom. A „nagy romantikán” nőttem fel, Gogolon, Hoffmannon, akik nagyon markánsan beleírják a szerzőt is a műveikbe, meg-megszólítják az olvasót. Hasonló hangot igyekeztem megütni én is, amikor elkezdtem Az irodalom visszavágot. Sokat nem kellett változtatnom, mert ebben érzem otthon magam.

A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumban tanít, egyházi iskolában, amelynek tanárai 2022-ben Klebelsberg-idézettel álltak ki a sztrájkoló tanárok mellett. Hogyan érintették önt a tanártüntetések? Máshogy érzi magát tanárként most, mint öt évvel ezelőtt?

Azt hiszem, van bennem valami mélységes szkepszis. Nem gondolom, hogy a felszínen megváltoztathatók azok a folyamatok, amelyek a mélyben zajlanak. Látjuk, ahogy a kőzetlemezek egymásnak ütköznek, és már ezzel sem tudunk mit kezdeni, de hogy a mélyben a magma mit csinál, arra semmilyen befolyásunk nincs. Az oktatás igazi problémái márpedig a mélyben vannak, sokkal mélyebben, mint amire a napi politikának befolyása lehetne. Olyan átalakulás folyik, amire nem vagyunk felkészülve. Ahelyett, hogy ezzel foglalkoznánk, és stratégiákat alkotnánk arra, mi hogyan változtassunk, alkalmazkodjunk, pótcselekvéseket látok.

Könnyebb pénzről beszélni, mint arról, hogy milyen feszültség húzódik a diákság és a tanárok gondolkodásmódja között. Tudás-e, amit mi annak érzünk, szükség van-e rá? Van erre saját válaszom, de nem ártana másokkal is igaz beszélgetést folytatnunk ilyen kérdésekről.

Csakhogy a politika erre is rátette a nagy, szőrös mancsát. Ahogy Petőfiről is írtam: mindenki a saját érdekében próbálja használni. Emiatt sem vagyok tüntetős típus, mert szerintem nem a fontos ügyekről szólnak a tüntetések. Azért például szívesebben utcára mennék, hogy az oktatásban Petőfi politikai költészetére kisebb súly essék, vagy azért, hogy tanárként ne mondjuk rossz művekre azt, hogy jók. Azt sem érzem, hogy ne lennék szolidáris. Nekem is nagyon rossz a fizetésem – bár most épp emelik! –, de úgy neveltek, hogy nem a pénz a legfontosabb. Nem abban fogalmazom meg magam, hogy mennyit keresek.

Világos, de sok tanár válaszolná önnek azt, hogy szívesen összeülnének megbeszélni új tanítási stratégiákat vagy Petőfi életművét, ha nem kellene délutánonként különórákat adniuk a megélhetés érdekében.

Ezt pontosan tudom. Beszéltünk róla, hogy tíz éve írom Az irodalom visszavágot – ha nem kellene másodállásokat vállalnom, már elkészültem volna. Teljesen igaz, amit mond, és mégsem, mert továbbra is úgy érzem, hogy jóval túlmutat az anyagi kérdéseken az, miért nincs megbecsültsége a tanári szakmának, miért nem akar senki tanár lenni.

Az anyagi elismerés hiánya csak tünet. Úgy is mondhatnánk, hogy a társadalom szerint nincsen ránk szükség.

Amikor 2017-ben beszélgettünk, azt mondta, az ön szakjának „legnagyobb baja, hogy a művészi gondolkodásmód visszaszorulóban van”. Hogyan látja ezt most, és mit tesz ellene tanóráról tanórára?

A változás drámaian felgyorsult, 2017 óta rosszabb lett a helyzet. Új platformok születtek, a Reels-videók, YouTube-shortok. Olyasmi művészetpótlék ez, ami elveszi a művészetfogyasztók étvágyát. Mintha folyamatosan aperitifeket és sörkorcsolyákat fogyasztanék, de nem söröznék és nem enném meg az ebédet. Ahogy a frontvonalak egyre világosabban látszanak, úgy egyre könnyebb megtalálni a szerepem tanárként. Egyre tisztábban látom, hogy mit kell mondani. El kell fogadnom, hogy a műveltségem egy kihaló állatfaj tulajdonsága, de tudom, hogy fontos, amit mondani szeretnék a diákoknak. Lelkesebb vagyok, mint régen.

Ér el sikereket? Két pad alatt átpörgetett Reels-videó között rájönnek a diákjai, hogy egy Petőfi-vers elolvasásának is van értelme?

Nem érzem magam sikertelen tanárnak, de sikeresnek sem. Annyi sikerélmény pont ér, ami elég ahhoz, hogy a pályán maradjak.

Van becsülete a műveltségnek a diákok körében? Imponáló tud lenni?

Gyakran érzem úgy, hogy a diákság mintha másik dimenzióban élne, mint én. Az a jó, hogy mégis tudunk egymással beszélni, és igenis előfordul, hogy én is értem őket, és ők is engem. Ha ehhez hozzáveszem azt, hogy művészi, elméleti kérdésekről is beszélünk, akkor ez elég felemelő. Amikor még drámákat is írtam, ugyanezt kerestem: a színdarab és az abból születő előadás lehetőség arra, hogy a közönséggel rádöbbenjünk, hogy értjük egymást. Ha több lehetőségem lett volna színházban dolgozni, kevesebb energiám lenne a tanításra.

Az irodalom visszavág alapvető célja, hogy érdekessé tegye a mai olvasónak a régi irodalmat, ezért meg kell kérdeznem Zrínyi Miklósról is, akiről önálló monográfiája is megjelent. Nádasdy Ádám azt nyilatkozta nekünk, elgondolkodott rajta, hogy „újrafordítsa” a Szigeti veszedelmet, de letett róla, mert nem kifejezetten tetszett neki a mű: „Nehéz érteni, mit akar mondani, a verselés nem túl ügyes, a karakterek egysíkúak, viszont rengeteget ír véres sebekről”. Ön hogyan próbálná meg közelebb hozni a mai olvasóhoz a tábornok eposzát?

Nagyon mást gondolok erről, mint Nádasdy Ádám. A felsorolt kritikai közhelyek egy része a Szigeti veszedelemmel kapcsolatban az 1780-as évek óta makacsul ismétlődik, és tartok tőle, a több évszázada élt kritikusokhoz hasonlóan Nádasdy sem olvasta el rendesen azt a művet. Menjünk bele a műbe, kezdjük el olvasni, és kinyílik. Ha nem nyílik ki, vert seregként távozunk, de még az is belefér. Lehetünk bármilyen sikertelen olvasók, attól még Zrínyi csodálatosan nagy költő, csak Arany Jánoshoz, Vörösmarty Mihályhoz és József Attilához tudom mérni. Az „újrafordítás”, aktualizálás kérdése pedig régi probléma. Móricz Zsigmond is készített egy átiratot Kemény Zsigmond A rajongók-jából az 1920-as években. Nagyon szerette azt a regényt, de mégis úgy érezte, „emészthetővé” kell tennie. Arany János maga is próbálkozott egy Szigeti veszedelem-átköltéssel, de elég hamar abbahagyta. Ezek az átköltések, aktualizálások általában válságtünetek.

Az a korszak és azok a szerzők kezdenek el átköltéseket gyártani, akik súlyos válságban vannak saját magukkal. Én teljesen mást próbálok csinálni: magáról a műről akarom bebizonyítani, hogy most aktuális, most olvasható, azon a nyelven, amin írták.

Nem mondom, hogy a Szigeti veszedelem helyesírását ne lehetne a mai szabályokhoz igazítani, de csak úgy, mintha egy nagyon finom ízlésű szerkesztő nyúlna hozzá. A Bánk bánból az eredeti szöveget olvasva is kiolvashatóak a mai politikai konfliktusok, és ez nem azt jelenti, hogy a színpadon megáll az eredeti szöveg. De egy gimnáziumi órán nem kell nagy erőfeszítést tenni ahhoz, hogy a Bánk bán eredeti szövegével érdekessé váljék a diákoknak, és hogy kapcsolni tudják a saját élményeikhez. A jó dráma az általános emberivel foglalkozik, a nyelv megértése pedig nem lehet akadály. Arra van a tanár.