Amerikában még nem tört ki az új polgárháború, de Hollywoodban már igen

Azon a napon, amikor 2021 januárjában megláttuk a képeket a washingtoni Capitoliumból, már tudtuk, hogy Hollywoodban hegyezik a ceruzát. A magát QAnon Sámánnak nevező, kifestett és tetovált, prémkucsmában üvöltöző férfi önmagában egy kész film, ennél nem kell több, és akkor még a mögötte tomboló tömegről nem is beszéltünk. A Polgárháború az első, fősodorbeli amerikai film, ami nyilvánvalóan ebből az eseményből indult ki, a legújabbkori amerikai történelem abszurd mélypontjából.

Alex Garland író-rendező helyenként nem riad vissza a szatíra és a karikatúra műfaji túlzásaitól, de mégiscsak logikusan gondolja tovább, meddig fajulhat a sokszor emlegetett, ilyen módon máris üres frázisnak ható „társadalmi megosztottság”. Filmjében haditudósítókat, háborús fotóriportereket követünk, akik valamikor a közeljövőben – a nagyon közeli jövőben – a polgárháború dúlta Amerika keleti partján dolgoznak. Egyesült Államokról már szó sincs, Kalifornia és Texas összefogva, a Nyugati Erők szövetségébe tömörülve harcolnak a szövetségi kormány maradék erőivel, amelyeket gyenge kézzel próbál irányítani a fiktív nevet viselő, de azért meglehetősen Donald Trumpra hajazó elnök.

Amerikaiak gyilkolnak amerikaiakat, a haditudósítók pedig nap mint nap olyan brutális jelenetek szemtanúi, amikről nem is olyan régen még azt hitték, csak Ukrajnában, Gázában vagy más, isten háta mögötti helyeken fordulhatnak elő.

A laza road movie keretbe helyezett, néhány napot felölelő cselekmény tétje tulajdonképpen nem a történet világán belül keresendő. Nem különösebben érdekes, merrefelé haladnak a hősök, mert sem a háborúzó felek konfliktusának okait, tehát az események politikai síkját nem értjük – egyáltalán, mit keres közös szövetségben Kalifornia és Texas –, sem a központi karakterek személyiségét, motivációit nem árnyalja a film. A figurák alig többek kliséknél, a naiv újonctól a cinikus profin át a halál szelét érző, bölcs öregig.

Egyedül a főszereplő, Kirsten Dunst visz némi mélységet a szorongásaival küzdő, meghasonlott fotós karakterébe, de ő is csak azért, mert eszünkbe jut, milyen sok filmben várta már Kirsten Dunst a világvégét, miközben maguk alá temették őt a neurózisai (a Melankóliában és a Woodshockban biztosan, de A kutya karmai közöttben is eléggé maga alatt volt), és ettől úgy érezzük, a Lee nevű riportert is jobban ismerjük. Mellette Cailee Spaeny (Priscilla) és a brazil Wagner Moura (Narcos) játsszák a fontosabb szerepeket, de ők sem kapnak lehetőséget a bonyolultabb jellemábrázolásra. Moura figurájáról többet árul el a bajsza és a fülbevalója, mint bármelyik mondata.

A Polgárháború szerzőjét nem a komplex társadalmi-politikai összefüggések és az árnyalt jellemek érdeklik. Még csak nem is a haditudósítói munka rutinná váló életveszélye és erkölcsi dilemmái, noha rémlik, hogy ezekről magyaráznak valamit a szereplők.

Nem, a Polgárháború valódi műfaja mozgóképes pofánvágás, szélesvásznú riadó, amit főleg a dühös és csalódott amerikaiaknak szánnak, de a globalizáció természete már csak olyan, hogy mi is látjuk-halljuk, és ami azt illeti, értjük is.

De Alex Garland vajon érti-e, hol húzódnak a háború művészi megformálásának morális és ízlésbeli korlátai? Hogy milyen formai ötleteket és intellektuális erőfeszítést igényel az, hogy az erőszak képei ne hassanak olcsónak, funkciójuk ne merüljön ki az egyszerű rémisztgetésben? Nem biztos. Mivel a Polgárháború hősei fotóriporterek, Garland nem tudja megállni, hogy ne mutassa meg az ő brutális és gyönyörűen komponált felvételeiket, miközben őket magukat is brutális és gyönyörűen komponált felvételekbe illeszti. Ennyi brutalitás és gyönyörű kompozíció sok is lesz.

A Polgárháború már nem arról szól, mennyire szörnyű lenne az új amerikai polgárháború, hanem arról, mennyire bátor, belemenős filmesek Garlandék, hogy felvetik egy ilyen véres konfliktus lehetőségét.

Garland egyébként kézenfekvő alkotó ehhez a történethez, mert eddigi filmes pályafutása világvégétől világvégéig, a forgatókönyvíróként jegyzett 28 nappal később zombiapokalipszisétől a Polgárháború amerikai apokalipsziséig ível. Csakhogy – részben Garlandnek és a 28 nappal később sikerének is köszönhetően – világvége-történetekből az elmúlt húsz évben jelentős túlkínálat képződött. Amikor a saját elkerülhetetlen pusztulása felé csoszogó emberiséget zombiként ábrázolták, még éppen jutott annyi fantasztikus mozzanat az amúgy kényelmetlenül valószerűen bemutatott civilizációs összeomlásba, hogy a műfajfilmek, főleg a horrorok kedvelői frappánsnak találják és népszerűvé tegyék ezt a megközelítést. De vajon elég izgalmas-e egy egész estés Walking Dead-epizód élőhalottak nélkül?

Megint ott kötünk ki, hogy a készítők számára vélhetően izgalmas, de nekik amúgy is a vészharangok megkongatása lehetett a céljuk. És valóban rokonszenves és bátorítandó vállalás kilépni a sablonokból. Nem kellenek minden világvégefilmbe zombik, de ha zombik nincsenek, kellenének helyettük érdekfeszítő karakterek, gondolatébresztő felvetések válságos korunkról, elmés politikai áthallások és utalások. Mindezeket Garland kispórolta a filmjéből, amelynek legmeglepőbb vonása az eklektikus dallista, benne a pusztítás képeit sötét humorral kommentáló és ellenpontozó Suicide- és De La Soul-számokkal. Nem állítanánk, hogy értjük a zenei válogatás szempontjait, de az legalább kiszámíthatatlan.

Máskülönben úgy tűnik, hogy a Polgárháború elsősorban nem is film, hanem bokszmeccs, ahol Alex Garland akkor nyer, ha elég erősen fejbe tudja kólintani a nézőjét.

Nem tudjuk megítélni, amerikaiként milyen lehet szembesülni ezzel a jövővízióval. Innen, keletebbről nézve kisebbnek tűnik a film sokkértéke, és határozottabbnak a nagyotmondás kényszere.

Polgárháború (Civil War), 2024, 109 perc. 24.hu: 6/10.