Ez volt a római béke ára

A császár megbízottja Kr. u. 101 telének elején érkezett Rómába. A fiatal, mindössze 25 éves Hadrianus – az uralkodó Traianus császár rokona – lóháton jött, egyenesen a csatatérről. Híreket hozott a szenátusnak. A szenátorok, miközben a római erők nagyszabású győzelmeiről szóló beszámolóit hallgatták, úgy érezhették magukat, mintha egy távolabbi, hősi korszakba csöppentek volna. Traianus, aki csupán három évvel korábban emelkedett Róma trónjára, lelkesítően régi vágású figurának tűnt. A külvilág felé mutatott tulajdonságai – az egyszerűség és az önfegyelem, a barátságosság és a szerénység – az antik hős legfőbb ismérvei voltak.

A harcias kelet-európai dákokban, akiknek római rabigába hajtásával Traianus egy teljes évet töltött, olyan ellenfelekre akadt, akik – hozzá hasonlóan – szinte az ősi krónikákból léptek elő. Ezek a furcsa, fenyegető és borzalmas emberek a csatában kaszával hadakoztak, mintha gabonát aratnának, sárkányos zászlókat vittek és óriási gombákra írták üzeneteiket. Ilyen részleteket mesélt el Hadrianus a senatusnak.

Ahogy Traianus üzenetei kezdtek elterjedni a városban, a rómaiakon régóta nem tapasztalt izgalom söpört végig. A lusta császárok uralkodása alatt, úgy tűnt, megöregedtek és elgyengültek, most azonban, Traianus uralma idején újból magukhoz tértek, és – minden várakozás ellenére – feltámadt bennük az életerő, mintha visszakapták volna a fiatalságukat.

A csatában edződő új ember

Traianus trónra lépésekor Róma városa közel másfél évszázada békében élt, igaz, még Kr. u. 69-ben egy rövid polgárháború lángolt fel a főváros utcáin. Négy császár követte egymást a trónon, a Forumot vér fröcskölte be, a Capitoliumon épült Jupiter-templom, Róma legszentebb temploma lángokban állt.

Ez a hirtelen erőszakkitörés azonban csupán futó lázroham volt. Vespasianus, a polgárháborúban győztes császár, az éles eszű és csatában edződő új ember gyorsan helyreállította a rendet a fővárosban. Róma központjában, ahol eredetileg a húspiac volt, impozáns épületegyüttest emeltetett, amit az elragadtatott kortársak úgy dicsértek, hogy „szépségben nem akad vetélytársa a világon” – ez volt a Béke Temploma (Templum Pacis).

Ezzel az építészeti remekművel Vespasianus célja nem pusztán az volt, hogy emlékművet emeljen a saját dicsőségére – bár kétségtelenül ez is motiválta –, egyúttal biztosítani akarta polgártársait afelől, hogy a háborús idők valóban elmúltak. A templom, amelyet a világ minden sarkából származó festmények és szobrok díszítettek, globális rendet hirdetett. Nemcsak Róma, de annak egész birodalma kigyógyult sebeiből. A béke, amelynek a templomot szentelték, sajátosan római volt: a Pax Romana.

„Határok nélküli birodalom.” Így jellemezte Vergilius e város világuralmát még Augustus idején, aki Rómát köztársaságból végérvényesen önkényuralommá változtatta. A fenti meghatározás túlzó: bár a rómaiaknak nem volt szavuk az országhatárra, mindenki tudta, hogy vannak olyan földek, amelyek nem érik meg az elfoglalásukhoz szükséges erőfeszítést. Amit viszont érdemes volt elfoglalni, azt a rómaiak el is foglalták,

a karddal fenntartott békét még a legyőzötteknek is az istenek ajándékaként kellett ünnepelniük.

Három évtized telt el Vespasianus hatalomra jutása óta, és a Hadrianus által a távoli Daciából hozott győzelmi hírek csak arra voltak jók, hogy megerősítsék: Róma polgárháborús összeomlása csupán múló roham volt. A légiók, amelyeknek a rómaiak által elnyert uralmat kellett védelmezniük a barbár sötétségben lappangó vademberektől, türelmesen teljesítették a kötelességüket. A birodalom hatalmas területén, amely az Atlanti-óceántól Arábiáig és a jeges északi tengerektől a Szaharáig terjedt, látszólag az egész világból az aranykor ragyogása áradt.

A piacot a piaccal, várost a várossal, provinciát a provinciával összekötő inak szilárdan kitartottak. A tengeri utakon mindenütt szállítóhajók nyüzsögtek. A világot még sohasem kötötte össze ennyi szál. Traianus, aki arra törekedett, hogy új kikötőt építsen a Tiberis torkolatánál – egy hatalmas betonkomplexumot ott, ahol korábban csak sár és nád volt –, azt tűzte ki célul, hogy ezeket a kapcsolatokat még biztosabbakká tegye. Azoknak, akik Róma nagyságáról elmélkedtek, a város fellendülése csodának tűnt. „Jaj, jaj a nagy városnak, ahol az ő jólétéből meggazdagodott mindenki, akinek hajói voltak a tengeren…” (Jelenések könyve, 18:19, Magyar Bibliatársulat újfordítású Bibliája)

Nem a főváros volt az egyedüli, amely hasznot húzott a Pax Romana által teremtett példátlan méretű piacból. Az élelmiszerek, a nyersanyagok és a luxuscikkek óriási távolságokat átfogó, korábban soha nem látott tömegben zajló beszállítása a birodalom minden városát felvirágoztatta. Némelyikük – Alexandria, Karthágó, Antiochia – egy a korábbi generációk számára felfoghatatlan skálán hatalmasra nőtt, de még a legszerencsétlenebb település is könyvtárral büszkélkedhetett. Ha előfordult is éhínség, az nem annyira a súlyosságáról volt nevezetes, hanem arról, hogy egyáltalán megtörtént.

Káros fényűzés

Csakhogy még a rómaiak, még a város szolgálatának elkötelezettek is hajlamosak voltak ferde szemmel nézni a korszak gazdagságát. A fényűzés ártalmas hatásai állandó témát adtak a római moralistáknak.

A Pax Romanáról egy Tacitus nevű fiatal szenátor által írt, különösen maró elemzés kezdett terjedni a fővárosban, éppen akkor, amikor Traianus Dacia megszállására készült. Az Agricola Tacitus apósát dicsőítő életrajzi könyve egy közszolgálatban eltöltött élet tiszteletteljes leírása. Agricolát városának legnemesebb hagyományaihoz hitelt érdemlően méltó polgárként ábrázolja, aki Britannia helytartójaként eltöltött hosszú megbízatása alatt háborúban és békében egyaránt megállta a helyét, nyílt csatában győzve le a sziget legészakibb szélein élő vad lakókat, miközben minden tőle telhetőt megtett azért is, hogy az őslakosokat is megszabadítsa barbárságuktól.

Tacitusban azonban – bármennyire csodálta is apósát – óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy Agricola talán több rosszat tett a gondnoksága alá helyezett provincialakókkal, mint jót. Azzal, hogy a vad britonokkal megismertette a római élet változatos finomságait – a fürdőket, a finom ételeket, az elegáns építészetet – talán lealacsonyította őket, pontosan úgy, ahogy maguk a rómaiak is lealacsonyodtak.

Mivel amit a britonok a maguk naivitásában „civilizációnak” neveztek, az a valóságban elnyomatásuk jele volt.

A hódítás a rómaiak számára többféle gyümölcsöt hozott: dicsőséget, hatalmat, gazdagságot. De mi van, ha ezeknek gyümölcsei viszont a szolgaság és a hanyatlás lettek? Ezen a kérdésen Tacitus tovább rágódott. Traianus uralkodásának első éveiben Germania hatalmas kiterjedésű területei felé tekintett, ahol semmi olyan fényűzés nem volt, amely a rómaiakat annyira megrontotta és elpuhította – és a legrosszabbtól rettegett.

A germánok két évszázadnál hosszabb ideig megőrizték szabadságukat a légiók teljes erejével szemben. A caesarok, akik kezdetben le akarták igázni őket, letettek erről a kísérletről. Korlátozták a római erők előrenyomulását. A legutóbbi császárok által elért győzelmek, jegyzi meg Tacitus fanyarul, „alig voltak többek ürügynél a diadalok megünneplésére”.

Róma, a világ úrnője?

Ám miközben Tacitus a fényűzés elpuhító hatásain siránkozott, a Hadrianus által a fővárosba hozott hírek arra engedtek következtetni, hogy Róma ősi vitézsége talán mégsem halt ki teljesen. Lehetséges, hogy végre – egy merész és hatalmas császár alatt – a város kész lesz újrakezdeni hódítói pályafutását és beteljesíteni az istenek által neki rendelt sorsot?

A szenátushoz továbbra is drámai jelentések érkeztek. Traianus nagyon törekedett az életteli részletekre, élénk színekkel festett le minden jelenetet. A császár 102-ben átkelt a Dunán, és gyors sikert aratott. Végül, 106 tavaszán már kész volt becserkészni a zsákmányt. Lassan, lépésről lépésre, könyörtelenül nyomult előre Dacia belsejébe, minden erődöt elfoglalt; az ellenállás utolsó bozóttüzét is kioltotta.

Aztán jött a kegyelemdöfés. A dák királyt, Decebalust, aki királyságának legtávolabbi erődjébe menekült, sarokba szorította a római lovasság egyik osztaga. A király – hogy ne ejtsék foglyul legyőzője diadalának ünneplésére – inkább megölte magát. Levágott fejét Traianus elé vitték, majd Rómába küldték, ahol – a Forumon összegyűlt nép szeme láttára – a Capitolinus-dombra vezető lépcsőre hajították. Eközben odalenn, a szenátusban a császár üzeneteit olvasták fel a szenátorok előtt, ahogyan 5 évvel korábban Hadrianus tette.

Vér és pénz

Julius Caesar Gallia feletti győzelme óta nem volt ilyen dicső, ilyen véres és ilyen jövedelmező haditett. Hadrianus, aki a háború utolsó szakaszában egy légió parancsnoka volt, saját szemével látta apja unokatestvérének egész teljesítményét. Traianust senki sem vádolhatta puhánysággal, a fegyelem és a szerénység e mintaképe nem tűrte el a fényűzést. Daciából Rómába érkezve azonban beállt a nagy építtetők és pozőrök hosszú sorába.

Amikor daciai zsákmányával gyarapodva megbízást adott egy új, győzelmének nagyságához méltó forum építésére, az épületegyüttes végül nagyobb alapterületű lett, mint az összes korábbi császár által építetteké együttvéve. A könyvtárakat szobrok, az üzletközpontokat szegélydíszek, boltívek és győzelmi oszlopok ellenpontozták.

Traianus foruma olyan monumentális, olyan elsöprő hatású volt, hogy feltette a koronát egy több mint egy évszázaddal korábban elkezdődött építési programra: a téglából épült városközpont márványtérré alakítására. A programot Augustus kezdte el és utódai finomították tovább, de a végső megvalósulásig Traianus, ez a szigorú és érdes légióparancsnok vitte el. Forumát fal vette körül, amely olyan magas volt, amilyen csupasz.

A falon túli füstben és lármában a padlásszobákból továbbra is az utcára öntötték az éjjeliedények tartalmát; az ürüléket közrabszolgák csapatai merték ki a víztárolókból; rablók áldozatai feküdtek vérbe fagyva a mocskos sikátorokban; koldusok üldögéltek zsúfolt rajokban a hidak mellett; a Tiberisből pedig miazmás gőzök szálltak fel és töltötték be a levegőt. Róma azonban – minden szörnyűsége ellenére – nem hasonlított a világ semmilyen korabeli vagy egykor volt helyéhez.

Traianus, a császárok legjobbika, megfelelt az istenek által elé állított kihívásnak: biztosította, hogy a rómaiaknak végre olyan fővárosuk legyen, amely igazán méltó e nép nagyságához.

A béke azonban mit sem ért a háborúra való alkalmasság nélkül. Az, hogy Hadrianus – amikor eljött az ideje, hogy Traianus örökébe lépjen – a további terjeszkedés helyett a mértéktartást, a határon túli portyák helyett a birodalom határainak megerősítését választotta, nem jelentette azt, hogy ebben az elvben bármikor is kételkedett volna. Télen „a germán hóban” úgy gyakorlatoztatta légióit, mintha nagy háború lenne készülőben a barbárokkal. Hadrianus nem azzal tudta a legjobban kifejezni Róma ellenségei iránti megvetését, ha büntetőexpedíciókat indít ellenük, hanem azzal, ha méltóságán alulinak tartja, hogy legyőzze őket.

Ezért volt az, hogy amikor a katonák a fővárostól távoli provinciákban szálfákkal, gyeppel vagy kővel jelölték meg a római uralom határait, ezek semmit sem vontak le harci hevületükből. Éppen ellenkezőleg. A Hadrianus és utódainak uralma alatt általánosan érvényes Pax Romana alapjait soha senki nem vonta kétségbe. A béke a győzelem – az örök győzelem – gyümölcse volt. Ezt legjobban talán egy katona fogalmazta meg, aki a Palesztinán túli vadonban ezt karcolta rá egy sziklafalra: „A rómaiak mindig győznek”.

A cikket Boross Anna fordította.