„Fontos néha felülvizsgálni a nemzeti hőseinket, sőt, megtanulni nevetni rajtuk”

Nagyon ambiciózus állítás A megkerülhetetlen Izland alaptétele, miszerint ez a kis ország a történelem számos pontján befolyásolta az események lefolyását, és ezzel megváltoztatta a világot. A könyvben felvázolt összefüggésekkel maguk az izlandiak is tisztában vannak?

A legtöbbel valószínűleg nem, nem ismételgetjük magunknak ezeket a történeteket a saját fontosságunkat bizonygatva. Bár azt a narratívát például sokszor hallottam már Izlandon, hogy a francia forradalom kirobbanásában fontos szerepet játszottunk, ezt tulajdonképpen valamennyire cáfolom a könyvben. Korábban egy könyvesboltban dolgozva eszméltem rá, hogy az izlandi történelmet sosem írták még meg a mostanság divatos szórakoztató-ismeretterjesztő formában. Azt láttam, hogy az izlandi non-fiction kötetek legtöbbje vagy képeskönyv, vagy elfekről szól. Ezt roppant bosszantónak találtam.

Pedig Izland esete egészen egyedülálló: az egész nemzet történelme az első naptól kezdve leírható, név szerint ismerjük az első telepeseket.

Izlandon a szépirodalmat nagyon bőkezűen támogatja az állam, a non-fiction köteteket viszont már jóval kevésbé. A történelmi könyveket nálunk általában a tudománynak tulajdonítják, az akadémikusok viszont nem a nagyközönségnek írnak. A non-fiction műfaj ráadásul általában elég nehezen fordítható le más nyelvekre, mert valami vagy itthon működik jól egy eleve feltételezett olvasói ismerettel, vagy külföldön – akkor viszont minden kis részletet el kell magyarázni. Úgyhogy van egy ilyen senkiföldje az izlandi könyviparban, ami eleinte nehézséget is okozott: én olyan kreatív non-fictiont akartam írni, ami külföldön is megmozgatja az embereket.

Persze arra hamar rájöttem, hogy az izlandiakon kívül valószínűleg senkit nem érdekel Izland történelme. Ezért aztán cselhez folyamodtam: a világtörténelemmel kötöttem össze az itteni eseményeket. Így már mindjárt hajlandók az emberek izlandi történelmet olvasni.

Eddig egyébként leginkább Európa kisebb országaiban jelent meg a könyv. Talán a megfelelő távolság a kulcs. Skandináviában például egyszerűen nem érdekli az embereket, tipikusan izlandinak tartják ezt a címadást. De ahogy Európában délebbre haladunk, a kisebb nemzetállamok elkezdenek kötődni ehhez a kis szigetországhoz. Ismerős, de épp elég messzi, hogy érdekes legyen.

Akkor ez egyfajta „Izland kezdőknek” kötetnek készült?

Az egész egy újságírói projekttel indult. Egy időben az Associated Pressnek dolgoztam, izlandi eseményekről tudósítottam. Egyszer a szerkesztőm megkérdezte, szerintem nem szorul-e frissítésre az újság gyászjelentés-gyűjteménye izlandi fronton. A nagyobb lapoknak ugyanis mindig van jó néhány előre megírt nekrológja híres emberekről, az AP archívumában legalább 1500 ilyen sorakozott. Így hát elkezdtem gondolkodni, kik érdemelhetik ki ezt a fajta elismerést. Egy ilyen kis nemzet elnökének halálhíre például általában nem tart számot nemzetközi érdeklődésre. De a gyászjelentések között sokszor feltűnnek olyan alakok, akik valamilyen módon kisebb-nagyobb hatást gyakoroltak a történelemre. Például feltaláltak valamit; a kazettát, a telefont vagy a ketchupot, esetleg szerveztek egy nagy hatású tüntetést. Előkerülnek ezek a korábban ismeretlen figurák, akik a gyászjelentésben végre elismerést kapnak azért, amit hozzátettek a világhoz. Így kezdtem el gondolkodni az izlandi történelemről.

Hogyan választotta ki, pontosan melyik történetekkel érdemes az ország történelméről mesélni?

Először a témákat találtam ki, aztán kezdtem azon agyalni, hogyan lehetne ezeket izgalmas történetekkel elmesélni. Nem akartam, hogy nagyon politikai vagy tudományos legyen a végeredmény. Szerettem volna egy fejezetet a vulkánokról, a természetről és a tudományról, egyet az izlandi társadalomról, egyet a nemzetközi politikáról. Volt egy Excel-táblázatom, amiben összeszedtem a tervezett fejezeteket azokkal az eseményekkel és érdekességekkel együtt, amiket el akartam mondani.

Aztán a kutatás során rátaláltam a karakterekre, és végül sokszor inkább ők kerültek a középpontba, mint az Izrael születéséről szóló fejezetben az izlandi ENSZ-képviselő, aki véletlenül a palesztin kérdéssel foglalkozó bizottság referense lett.

Akadtak olyan események, amik azért maradtak ki, mert nem találtam megfelelő karaktert, akivel elmesélhettem volna őket. Ott vannak például az Izland történelmében az ötvenes évektől fel-feltűnő tőkehalháborúk, sokan kérdezik, hogy ezekről miért nem írtam. Nos, egyszerűen nem tudtam beilleszteni őket a könyvbe. Távolról sem egy tűpontos történelemkönyvről van itt szó.

Már csak azért sem, mert a történelemkönyvekre kevéssé jellemző módon nagy szerepet tulajdonít a szerencsének – vagy olykor a balszerencsének –, az is merő véletlen, hogy 1200 évvel ezelőtt egyáltalán rátaláltak a szigetre.

Igen, ez egy központi témája a könyvnek: gyakran valóban a véletlenek összjátéka viszi előre a történelmet. Ez is arról árulkodik, mennyi mindenre képes az ember. A világtörténelem tele van olyan karakterekkel, akiknek egyszer csak valami nagy felelősséggel kellett szembenézniük, és ahelyett, hogy elkerülték vagy másra sózták volna, megbirkóztak az ölükbe pottyanó helyzetekkel. Az izlandiakra különösen jellemző, hogy kissé túlságosan is magabiztosak. Talán, mert olyan kevesen vagyunk, hogy mindenki nagy jelentőséget tulajdonít saját magának. Úgyhogy, ha a véletlen furcsa kihívások elé állít egy izlandit, az valószínűleg becsületesen megpróbál megbirkózni vele. Ha sikerül, talán megváltoztatja a történelmet. Ha meg nem, legalább megpróbálta, senki sem hibáztatja majd. Ez az ország szellemisége.

A könyvben feltűnő történelmi figurák nem azok a tipikus dicső múltbéli hősök: eltévednek, hibáznak, szomszédokat ölnek, alkoholisták. Mit gondol a nemzeti hősökről?

Fontos, hogy egy nemzetnek legyenek hősei, akiket ünnepelhetünk – akár a bátorságukat, akár a vállalkozói szellemüket, akár az őrült döntéseiket. De szerintem az is fontos, hogy néha felülvizsgáljuk őket, újragondoljuk, hogy kiket tekintünk nemzeti hősnek. Ha az ember a tipikus vaskos izlandi történelmi könyveket forgatja, egészen más karakterekkel találkozik, mint az én könyvemben. Egyrészt ezek a hatalom képviselőiről írnak – többnyire férfiakról, akik valóban nagy dolgokat értek el –, én azonban azt is fontosnak tartottam megnézni, hogy a kisemberek milyen hatást gyakoroltak a történelemre, sokkal nehezebb ugyanis úgy megváltoztatni a világot, ha az ember nem születik ehhez kényelmes pozícióba. Úgy szerettem volna elmesélni Izland történelmét, hogy az élet minden területéről választom meg a hőseim.

Másrészt az ismert figurákhoz is érdemes némi kritikával nyúlni. Például nagy nemzeti hősünk Jón Sigurdsson. Ha az ember Reykjavíkban jár, rögtön feltűnő, mekkora nagyágyú ő, ott van a pénzünkön, a főtéren áll a szobra. Ő volt az, aki jogi alapot adott a Dániától való függetlenedésnek.

Azért őt választottuk nemzeti hősünkké, mert bár kissé szürke és unalmas figura, de az összes többi ember, aki a függetlenségért küzdött, és hasonló ötletekkel állt elő, gyanús, részeges alak volt.

Úgyhogy maradt Jón (Izlandon mindenkit keresztnéven szokás emlegetni), aki akkoriban jó választásnak tűnt. Tiszteljük őt azért, amit tett, de ha valakit túlságosan idealizálunk, az szerintem csak unalmassá teszi. Úgyhogy kiemeltem a hibáit is. Ha ezt valaki ötven éve teszi Izlandon, az emberek nagyon kiakadtak volna. Bántotta volna a büszkeségüket. Mára azonban az izlandiak megtalálták a humorérzéküket, és van öniróniánk. Régebben megvolt a módja, hogy lehet írni a tankönyvekben a történelmi személyekről, Jónról is egyféleképp lehetett csak gondolkodni. Az, hogy ma már tudunk iróniával beszélni a nemzeti hőseinkről, nevetni rajtuk, hatalmas lépés az országnak.

Hogy talált rá Izland a humorérzékére?

Szerintem magunk is érzékeljük, hogy egyre nagyobb elismerést kapunk a külvilágtól, emiatt pedig egyre nagyobb az önbizalmunk. Mindig is szenvedtünk a komplexustól, hogy egy nagyon kicsi nemzet vagyunk, ami épphogy csak függetlenné vált. Sokan sokáig gondolták úgy Skandinávia-szerte, hogy egyszerűen Dánia részének kéne lennünk és kész. Izland mindig is küzdött önbecsülési problémákkal, mostanra azonban magabiztosabbak, bátrabbak lettünk – talán túlságosan is.

Izland mostanság nemcsak turisztikai célpontként lett nagyon felkapott, hanem egyfajta kulturális brandként is működik. Ön szerint miért lett ilyen népszerű az utóbbi időben?

Az, hogy egyre többen járnak Izlandon, és egyre többen beszélnek róla, mindenképp hozzájárul ehhez a népszerűséghez, ám az izlandi irodalom és kultúra terjedését ez önmagában nem feltétlenül magyarázza. Talán az itt a kulcs, hogy bár Izland Európához tartozik, mégis kilóg egy kicsit. Az igazi kuriózumát az elszigeteltsége adja, emiatt képes évszázadok óta megőrizni olyan kulturális sajátosságokat, amiket a globalizáció máshol már rég elmosott. Sok szempontból Izland az ősi észak-európai kultúra utolsó őrzője. Például maga az északi nyelv vagy az északi névadási hagyományok Skandináviában az idő múlásával eltűntek, Izlandon viszont máig megmaradtak. Az izlandiak többsége apja keresztnevéből kapja a vezetéknevét -fia vagy -lánya kiegészítéssel, ezért is ritka, hogy bárkit a vezetéknevén szólítunk. És még mindig az északi nyelvet beszéljük. Az ilyen sajátosságokat világszerte egyre inkább kiszorítja a homogenitás, szerintem emiatt izgalmas Izland a maga elszigeteltségében.

Ahhoz képest, hogy ekkora szerepe van az ősi kultúra megőrzésének, bizonyos kérdésekben, mint például a nők helyzete, Izland eléggé progresszív. 

Izland a 2008-as bankválság után valóban igen progresszív irányba mozdult, pedig a szigeti társadalmak általában az ellenkezőjére hajlamosak, inkább konzervatívak a politikában, mint például a Feröer-szigetek. Ez szerintem egyrészt bizonyos szempontból a hosszú ideje virágzó gazdaságunkkal magyarázható: amikor a dolgok jól mennek, akkor az emberek szívesebben vállalnak kockázatot.

És mi nagyon elnézőek vagyunk a kockázatokkal és a kudarcokkal szemben, a csődöt például nem tekintjük olyasminek, ami véget vet egy karriernek. Hibát követtél el, kockázatot vállaltál, nem jött be, sok szerencsét legközelebb!

Ez az izlandi hozzáállás, ami igen ritka a világon. Azért lehetséges ez, mert kicsi az ország, kevés az ember, így hajlamosabbak vagyunk megbocsátani, és második esélyt adni egymásnak. Ez pedig az élet minden területén igaz.

Másrészt hadsereg és szinte mindennemű geopolitikai jelentőség nélküli országként hamar rájöttünk, hogy más úton tudunk kitűnni. Nem véletlen, hogy az elmúlt 30–40 évben (1980-ban, a világ első közvetlenül megválasztott női államfőjével kezdődően) Izlandon mindig progresszív vezetőket választottunk. Láttuk, hogy ezzel elismerést és befolyást nyerünk a világon. Sokan azok közül, akik 1980-ban Vigdís Finnbogadóttirra szavaztak, azért tettek így, mert látták, hogy az ország maga is figyelmet fog kapni ezáltal. Méghozzá pozitív figyelmet, és bizonyos szempontból azóta is igyekszünk ezt a reflektorfényt magunkon tartani: így lett izlandi az első nyíltan meleg miniszterelnök, de például az is érdekes tény, hogy a parlamentünkben, az Albingiben sosem volt még többségi kormányzás.

Ez a világ egyik legrégebbi országgyűlése, az Albingi (kisebb-nagyobb megszakításokkal) 930 óta ülésezik. Mit jelent ma Izlandon ez a történelmi hagyaték?

Ha nem lenne az Albingi, Izland most Dánia része lenne. Ha nem tudnánk felmutatni a történelmünket, sosem tudtuk volna kellőképp alátámasztani a függetlenségünket. Izland most más hely lenne. Az országban megalapítása után évszázadokig nem volt központi hatalom, Izland szabad állam volt, ahol fejedelmek uralkodtak, akik saját régióik választott képviselői voltak. Hogy mit jelent ma az izlandiaknak az Albingi hagyatéka? Talán emiatt van, hogy ma is koalíciós a kormányunk, sosem volt olyan pártunk, amelynek elég mandátuma lett volna a többséghez, ezért mindig egy vagy több párt szövetkezik. Most épp három pártból alakult a kormány. Ennek megvan a jó és a rossz oldala is: kevésbé egyértelmű így a választás, mert lehet, hogy választasz egy pártot, amelyik aztán elkezd egy másik párttal együttműködni, és így kompromisszumokat kell kötnie. De Izlandon tisztában vagyunk vele, hogy a politika a kompromisszumokról szól, és ahhoz, hogy valamit elérjünk, együtt kell működni másokkal.

A könyvet olvasva nehéz eldönteni, milyen is igazából az izlandi nemzeti identitás: hol egy büszke és önmagának nagy jelentőséget tulajdonító nép rajzolódik ki, hol egy magának való, kissé komor nemzet, amelyik köszöni szépen, inkább mindenki hagyja békén…

Szerintem ahhoz, hogy az izlandi karaktert megértsük, alapvetően azt kell felismerni, hogy Izland az első újvilágkísérlet. Ez volt az első alkalom, hogy a világ egy teljesen üres területét betelepítették. Bárki jöhetett és földet szerezhetett magának, hogy aztán onnantól a maga ura legyen. Ez a telepes mentalitás azóta sem tűnt el, bizonyos szempontból legjobban még mindig ez a függetlenség jellemzi az izlandiakat, na meg persze az a gondolat, hogy nincs holnap. „Azért jöttünk erre a földre, hogy jól éljünk, úgyhogy akár el is költhetjük mindenünket, lehetőleg még ma.”

Az izlandiak költekező nép. Ellentétben például a németekkel, akik, ha jól tudom, hat héttel kevesebbet dolgoznak egy évben, mint mi, és rengeteget tesznek félre. Ami tulajdonképpen bölcs.

Mi Izlandon inkább sokat dolgozunk és sokat költekezünk. A külföldi cégek sokszor itt próbálják ki az új termékeiket, ha ugyanis valami Izlandon tetszést arat, azzal jó sokat lehet kaszálni.

Ez szerintem arra vezethető vissza, mikor a telepesek jöttek, kaptak egy hatalmas földet, és túl kellett élniük, a lehető legtöbbet kellett kihozniuk a szerény adottságokból, és napról napra éltek. „Ki tudja, talán kemény tél lesz, de még nincs itt.” Ez az, ami igazán jellemzi az izlandi karaktert.

Már a középkorban felfedezték az írástudás fontosságát és a sagákban rejlő lehetőséget az önmarketingre. Azóta töretlen az irodalom szerepe Izlandon?

Igen, Izlandon hamar felismerték az irodalom fontosságát, és máig az egyik legnagyobb büszkeségünk. Bizonyos szempontból ezt tartjuk a művészet legmagasabb rendű formájának. Néhány barátom, akik más művészetekkel foglalkoznak, mint például a zeneszerzés, idegesítőnek is találják ezt. De Izlandon már csak így megy. Mindig is tiszteltük az írókat, az egyik legrégebbi szakmánk az ősi északi szövegek írása és olvasása volt. Néhány évszázad alatt az északi nyelv elmosódott Skandináviában, a norvég, dán és svéd királyoknak pedig szükségük volt olyanokra, akik értelmezni tudták a középkori szövegeket. Az egyetlenek, akik folyékonyan beszélték ezt a nyelvet, az izlandiak voltak, mert itt az elszigeteltség miatt nem sokat változott a nyelv. Sok ilyen régi szöveget Izlandon írtak, mint például a sagákat (történelmi eseményeken alapuló prózai elbeszélések – a szerk.), ezeket pedig még most is tanulják és olvassák az iskolákban. Az állam pedig elég nagy anyagi támogatást biztosít a kortárs íróknak.

Ezért a mondás, hogy minden tizedik izlandi publikál egy könyvet az élete során?

Igen, mikor könyvesboltban dolgoztam és a katalógusokat böngésztem, gyakran meglepődtem, mennyi ismerős név jön szembe. Olyanoké, akik most mondjuk cipőboltot üzemeltetnek vagy ilyesmi. De az életüknek egy bizonyos pontján ezek az emberek úgy gondolták, hogy könyvet kell írniuk. Volt elég önbizalmuk, úgy érezték, letettek már eleget az asztalra ahhoz, hogy írjanak egy könyvet. Megírták, valaki kiadta, ők meg továbbléptek az életükkel. Nevetséges, mennyien írnak könyvet mostanában Izlandon, de hogy húsz év múlva is így lesz-e? Nem vagyok benne biztos. A könyvipar nagyon gyorsan változik, az emberek egyre kevesebbet olvasnak, és maga a nyelv is veszélyben van.

Valószínűtlennek tartom, hogy a 20–30 év múlva jövő generációk is olvasni fogják a sagákat, egyszerűen túl gyorsan változik a világ, egyre inkább az angol nyelv uralkodik.

Vannak azért egészen elszánt törekvések a nyelv megőrzésére. Mesélne a nagy z betű vitáról?

Izlandon egy időben nagyon komoly politikai vita alakult ki a z betű betiltásáról, a parlament sokáig foglalkozott a kérdéssel, mire végül a 70-es években megszavazták a betű eltávolítását az ábécéből. Én már nem abba a generációba tartozom, akik mindenáron ragaszkodnak a z betűhöz, de máig vannak olyan újságírók, akik tiltakozásuk jeléül következetesen z betűvel írnak.

Miért volt ilyen fontos ez a betű?

Bármilyen nevetségesen is hangzik, ez a dilemma a nyelv lényegét érinti, ezért hát Izland lényegéről is szól. Arról van szó, hogy a z betű az óizlandi nyelvben, a sagák nyelvében még nem szerepelt, később furakodott be észrevétlenül az írásunkba, ráadásul ugyanúgy ejtjük, mint az s betűt, és nem következetes, melyik hol használatos. Az Izlandon ma is beszélt ősi nyelv tulajdonképpen a legfontosabb érvünk amellett, hogy egy önálló nemzet legyünk, így egy betűnek is komoly jelentősége lehet.