Hajdu Szabolcs: Nyávogjunk, sírjunk? Nekem ehhez nincs kedvem

Úgy emlékszem, 2016-ban az elsők között beszélt róla nyíltan, hogy az állami filmtámogatási rendszerben a döntnökök politikai elfogultságai és ízléspreferenciái miatt nem érdemes pályázni, mert ön és több másik filmes nem számíthat támogatásra. Az Ernelláék Farkaséknál már e felismerés után készült. Érez bármiféle elégtételt amiatt, hogy az elmúlt nyolc év nagyjából önt igazolta?

Ilyen esetekben egyáltalán nem érzek elégtételt. Hullámzott az utóbbi években, mit éreztem: dühös voltam, viszketni kezdett a tenyerem, bizonyítási vágy volt bennem, hogy csak azért is megmutassam, aztán jött a teljes lemondás. A mai napig ezek az érzések kavarognak bennem. Be kellett látnom, hogy egyedül kevés vagyok bármiféle változtatáshoz. Az pedig illúzió, hogy össztársadalmilag vagy a kisközösségekben, mint amilyen a filmeseké, összeállnának az emberek a közös ügy érdekében. Úgy tűnik, hogy ez nem megy. Mindig lesz olyan, aki önös érdekből vagy körülményei folytán meg fogja kerülni a közös kiállást, a bojkottot. És éppen ezek a kerülések tartják fenn a rendszert. Mindig akad, akire lehet mutogatni, hogy „őt is támogatjuk, akkor minden működik, nem?”. Most is kaptak támogatást olyan filmesek, akik politikai értelemben a másik oldalon állnak, mint a hatalmon lévők.

Megértem, nem mindenki teheti meg, hogy ne pályázzon. De radikálisabb álláspontot képviselek: én sem tehetném meg, mégis megteszem. Nem vagyok gazdag ember, egyik napról a másikra élek, mindenféle munkát elvállalok, hogy a gyerekeinket tudjuk nevelni és iskoláztatni. Mégis azt gondoltam évekkel ezelőtt, hogy ez a filmtámogatási gyakorlat csak akkor áll meg, ha megállítják.

És akkor állítjuk meg, ha közösen lépünk fel, szigorúan betartva a szolidaritás alapvető szabályait. A mostani rendszer nagyon sokáig fenntartható, mert mindig lesznek fiatalok, akik hajlandóak független filmeket csinálni. Lehet, hogy mi, az idősebbek kidőlünk, feladjuk, elhúzunk, de megállíthatatlanul jön az új generáció. Egyre egyszerűbb filmet csinálni, ezért első filmek mindig lesznek, legfeljebb életművek nem alakulnak ki. A fiatalokat akkor lehet megállítani, ha olyan szinten radikalizálódik a politika, mint Iránban vagy Oroszországban. Márpedig az ilyen típusú rendszereknek ez a sorsa. Nem lesz lágyabb, nem fog domesztikálódni. Hallhattuk a március 15-i beszédet. Nagyon szép fasiszta beszéd volt, meg is néztük utána gyorsan a lányommal Az akarat diadalát.

Ha nincs közös kiállás, akkor mit lehet elérni az egyéni utakkal, egyéni lemondásokkal?

Ezt mindenki saját maga érzi, attól függően, kinél hol van a mérce. Minden munkám, minden lépésem arról szól, mi fér össze az értékrendemmel. Az élet folyamatosan tesztelgeti, próbálja kikezdeni az értékrendedet, az erejét próbálgatja rajtad. Észre sem veszed, mit adtál fel belőle. De azt hiszem, az alapértékeknek meg kell maradniuk. Tisztességesnek kell maradni.

Ebben a nyolc évben már semmiféle kapcsolata nem volt a Nemzeti Filmintézettel?

Semmilyen, de magával a filmszakmával, a filmesekkel sem volt kapcsolatom. Miről tudnánk beszélgetni? Arról beszéljünk, hogy „figyelj, bepályáztunk, és nem tudom, már hányadik pályázatomat utasították vissza”? Erre annyit lehetne mondani, hogy „miért pályáztál?”. Nyavalyogjunk, nyávogjunk, sírjunk? Nekem ehhez nincs kedvem. Azt az utat választottuk, hogy dolgozunk, és sokkal fontosabb dolgokkal foglalkozunk, mint a támogatás igazságtalansága. Az csak elvonja a figyelmet arról, amiről a Kálmán-nap vagy a készülő munkáink szólnak.

Ön a kilencvenes évek közepén kezdett el filmrendezést tanulni az akkori Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Végül nem szerzett rendezői diplomát, de 2000-re leforgatta első nagyjátékfilmjét, a Macerás ügyeket. Mit gondolt akkor arról, honnan szerez majd pénzt a filmjeire? Teljesen természetesnek vette az állami támogatást?

Hát ez az, a mi generációnknak ebben iszonyú szerencséje volt. Egyáltalán nem kellett ilyesmin gondolkoznunk. Lehet, hogy kellett volna, de nekem nagyon sokáig eszembe sem jutott. Volt egy viszonylag jól működő pályázati rendszer, a mi osztályunk plusz szerencséje pedig, hogy Simó Sándor volt az osztályfőnökünk, aki már a legelső órán ígéretet tett, hogy eljuttat bennünket az első nagyjátékfilmig. Meg is csinálta mindenki az első nagyjátékfilmjét. Onnantól már saját magunkon múlt, hogyan megyünk át a következőbe.

Akkoriban is létezett elsőfilmes pályázat, hasonló a mostani Inkubátorhoz. Nem Szabó Istvánnal vagy Gothár Péterrel voltunk egy kalapban a pályázásnál, hanem más kezdőkkel. Ez kevesebb pénzt jelentett, habár körülbelül annyit, mint amennyit ma adnak egy első filmre, csak éppen huszonöt évvel ezelőtt. Az összeg akkor is kevésnek számított.

A Magyar Mozgókép Alapítvány pályázatain kívül ráadásul ott volt a lehetőség, hogy beszédülj a Fiatal Művészek Stúdiójába vagy a Balázs Béla Stúdióba, ahol el tudtál kezdeni rövidfilmeket készíteni akkor is, ha nem jártál a Főiskolára, mint például Fliegauf Bence, aki az Inforg Stúdióban kezdett el dolgozni. Voltak alternatív lehetőségek, meg tudtak erősödni szellemi műhelyek, gyártócégek. Európai szintre fejlődhettek, és legközelebb már össze tudtak hozni egy rendes európai produkciót, mint ahogy a Katapult Film vagy a Proton Cinema is. Ha ezt a rendszert, ezeket a műhelyeket hagyják tovább működni, ma filmkultúra szempontjából ott tarthatnánk, mint egy fejlett európai kisállam. De mindez le lett fejezve 2010-ben.

Tíz évvel az első nagyjátékfilmje után a Bibliothéque Pascal már komoly európai koprodukció volt. Nehéz volt érvényesülnie abban a filmgyártási rendszerben, amelyben több különböző ország különböző intézményeinek együttműködésére volt szükség?

Nem, mert működött mögöttünk a rendszer. Már az azelőtti filmem, a Fehér tenyér is koprodukció volt, egyszerre belföldi és külföldi, mert itthon a kereskedelmi tévéknek is be kellett szállniuk évi egy-két film gyártásába. A privát szférából is tudtunk behozni partnereket. Létrejött a belföldi koprodukció, így meg tudtuk csinálni a nemzetközit is. A Pascal, azt hiszem, négy ország együttműködésével készült, a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig. A Fehér tenyérhez is forgattunk Kanadában, Amerikában, és Matthieu és Peter Kassovitz voltak a francia koproducerei.

Ebből a szempontból a következő váltást A játékos című filmterve hozta, ami miatt családostól kiköltöztek az Egyesült Államokba, éveket töltöttek ott, de a film végül nem jött össze.

Igazából nem azért költöztünk ki. Mi ezt eldöntöttük a választások után.

2010 komor reggelein előre láttam a jelen pillanatot, azt, hogy a távoli jövőben, például 2024-ben hogy fog kinézni a rendszer. De azt hittem, hamarabb fogunk ide eljutni, négy-öt év leforgása alatt.

1998 és 2002 között olyan buzgalommal és gátlástalanul esett neki ez a politikai oldal a struktúrák átalakításának, hogy azt gondoltam, kétharmados győzelem után gyorsabbak lesznek. Végül lassabban, de biztosan ugyanabba az irányba mentek, mint amire számítottam. Össze is vesztem akkoriban azokkal, akik azt képviselték, Európa majd megvéd minket. Tehát kimentünk Amerikába, és rögtön dolgozni akartam valamin. Ott találtam ki A játékost. 2010 augusztusában érkeztünk, és 2011 januárjában már forgattam.

Az öcsém, aki akkoriban a Cirque du Soleil népszerű artistája volt, összeszedte a költségvetés egyik felét amerikai befektetőktől. A másik fele megvolt a Bibliothéque Pascal miatt járó normatív támogatásból. Az volt az a támogatási forma, amelyet 2011-ben megszüntettek. Ez a forgatáson derült ki.

Ott volt nálunk az állami papír, hogy a pénz jár. Le is szerveztük a színészeket, helyszíneket. El kellett kezdenünk a forgatást. Várhattunk volna addig, amíg a pénz ténylegesen megérkezik, de korábban soha nem fordult elő velünk, hogy megítélt állami támogatást visszavontak volna. Ha nem indulunk el,  nem tudtuk volna kihasználni azt a sok lehetőséget, amit a kinti támogatóink biztosítottak, például azt, hogy ingyen forgathattunk Las Vegas-i kaszinókban. Aztán a pénz nem jött Magyarországról. Alaposan keresztbe tettek nekünk. Ott egy tizenkilenc napos forgatás anyaga, celluloidra forgott Las Vegasban. A mai napig a hűtőjében tárolja az öcsém.

Ennek a csalódásnak az emléke már felismerhető az Ernelláék Farkaséknál történetében, amit színdarabként írt meg. Elege lett a filmezésből?

A művészi siker és kudarc kezelése nálam elég hamar rutinná vált. Gyerekként tornáztam, versenyeztünk, és ennek része volt az is, hogy a kudarc csalódását és a siker eufóriáját egyaránt meg kellett tanulnunk feldolgozni. Később színészkedni kezdtem, és azt gondoltam, hogy nehezem kezelem ezt a dolgot, de összehasonlítva másokkal, viszonylag könnyen keresztülléptem mindenen. Sokan hosszú évekre beragadnak egy siker vagy kudarc után.

A Délibáb egyértelműen kudarcos film, hiába járt be nagy fesztiválokat. Nem kapott jó kritikákat, nagyon kevesen látták – a legsikertelenebb filmem. Ráadásul a bemutató környékén tragédiák sora ért minket két éven keresztül. Csak a munka tudott kihúzni ebből, ezért nekiestünk az Ernelláéknak.

Balázs Zoltán elhívott a Maladype Színházba rendezni, és szabad kezet adott. Török-Illyés Orsolyával, akivel akkor még házasok voltunk, azon gondolkoztunk, miről lenne érdemes színdarabot írni, és Orsolya mondta, hogy őt az érdekelné, ami velünk van. Fogalmam sem volt, hogy ennek második része is lesz, majd trilógiává kerekedik. Annyi volt a célunk, hogy minél plasztikusabban kiszelektáljuk a mindennapjaink azon részleteit, amelyek ránk és másokra is a legjellemzőbbek lehetnek. Univerzálisabbá akartuk nyitni a személyes problémáinkat. Az Ernelláék váratlan sikert aratott, elképesztő kontrasztban a Délibáb fogadtatásával és annak a tragikus két évnek az eseményeivel. Egy kis lakásszínházi előadásról van szó, amiből a saját tanítványaimmal, a saját lakunkban filmet csinálunk, és az elstartol a világban. De a sikerre sem akartunk ráülni. Pár hónap fesztiválozás után hazajöttünk, és nekiláttam a Kálmán-nap megírásának.

Ezek a laza trilógiát alkotó színdarabok – az Ernelláék Farkaséknál mellett a Kálmán-nap és az Egy százalék indián – változó sűrűséggel, de évek óta műsoron vannak különböző játszóhelyeken. Frissen lehet tartani olyan előadásokat, amelyek ennyire személyes problémákból, élethelyzetekből indulnak ki?

Ez az idő próbája. Érvényesek-e azok a problémák, amiket akkor annak találtunk? A Kálmán-napot 2017-ben írtam meg, 2024-ben kerül a mozikba, és úgy tűnik, hogy érvényes. A magunk számára is sikerült frissen tartanunk, noha száznyolcvanszor játszottuk. Ez egyik oldalról a közönségnek köszönhető, mert az ő érzékenységük folyton új árnyalatokat mutat nekünk. A másik oldal a kritikusok visszacsatolása, ami nekem ugyanilyen fontos.

Szerzőként nekem nem dolgom, hogy elemezzem, mit hoztam létre, és nem is biztos, hogy tudnám. Most, hogy a Kálmán-nap felkerült filmre, látja a közönség, és olvasom a kritikákat, bennem is összegződik, mit is hoztunk létre. Nekem is ezzel együtt születik meg maga a történet.

Ráadásul mindhárom előadás – az Ernelláék és a Kálmán-nap mellett az Egy százalék indián – megváltozott azáltal, hogy Orsolya kilépett. Ettől talán még univerzálisabb lett a trilógia, mert a mi kettősünk sok néző számára a mi magánéletünkre szűkítette le a látottak jelentését. Azáltal, hogy bekerült Tóth Orsi és Pető Kata, rögtön megváltozik ez a jelentés, noha a szövegen egy betűt sem változtattunk. Csak a szereplők mások, az intonáció más.

Török-Illyés Orsolya húsz éven át nemcsak a felesége, hanem első számú alkotótársa is volt. Tóth Orsi az ő helyére érkezett a Kálmán-nap filmváltozatába. Máshogyan dolgozik, amióta Orsolya nem vesz részt szervesen egy színdarab vagy filmterv alkotófolyamatában?

Nagyon furcsa érzés. Önkéntelen gesztusaim vannak, hogy felhívom, és megkérdezem valamiről, amit írok. Vagy odafordulok hozzá a szobában, hogy megkérdezzem, és nincs ott. Ez mindig így működött, folyamatosan megosztottuk egymással az ötleteinket. Most nagyon egyedül vagyok a munkában. Kicsit úgy érzem magam, mint a pályám legelején, amikor még nem voltunk együtt. De az nagyon rövid időszak volt az életemben, mindössze két rövidfilmet csináltam nélküle. Nagyon meg szoktam válogatni, kinek beszélek az új projektjeimről, és most nincs kinek.

Ezekben a történetekben ön alakítja az egyik főszerepet. Kálmán eléggé hasonlít is Farkasra az előző filmből. Ön ellenszenvesnek látja ezeket a karaktereket?

Nem láthatom ellenszenvesnek, ahogy a többieket sem. Ahogy írom ezeket a karaktereket, az a szerzői hozzáállásom, hogy mindegyikük igazát meg kell értenem. Nézetkülönbség nélkül nincs jelenet, állításokra és ellenállításokra van szükség. Megesik, hogy néha egyetértenek a szereplők, mint az Ernelláék legvégén a két nővér. Ezek a nyugvópontok, a történet nagy része viszont vitás helyzetekből épül fel. Világképek, viszonyulások ütköznek, és mindegyiket hitelesen kell tudni megszólaltatni. Nem szeretem azokat a történeteket, amelyekben látszik, kinek az oldalán áll a szerző. Csehov humanizmusát szeretem. Meg kell értenem a karaktereket, ezáltal meg is kell szeretnem őket, a tévedéseikkel, ellenszenves vonásaikkal együtt. A humorral lehet ellensúlyozni a hülyeségeiket, a Kálmán-napban sokat játszunk ezzel.

Mennyire igaz az, hogy alkotótársaival együtt arra használják ezeket a figurákat, hogy a saját természetük árnyoldalaival, a jellemhibáikkal szembenézzenek?

Biztosan tanulunk ebből, de nem ez a cél. Karaktereket építünk fel, és megpróbáljuk mindenkinek megtalálni az igazságát. Játszunk velük. A játék a cél. Mindenki egy kicsit rosszabb fejnek tűnhet, mint az életben, kicsit túltekerjük, de nem hinném, hogy nagy túlzásokba esnénk. Egyszerűen azáltal, hogy rávilágítunk ezekre a helyzetekre, és a színpadon vagy a filmen hangzanak el ilyen mondatok, nagyobbak lesznek.

Szerintem az életben ennél sokkal súlyosabb mondatokat is a másik fejéhez vágunk úgy, hogy észre sem vesszük. Nem jövünk rá, mennyire durva volt, amit kimondtunk.

Sokat figyelem ezt beszélgetés közben, és úgy látom, az emberek túlnyomó részének nagyon kevéssé van önreflexiója. Nem látnak rá, mit képviselnek egy vitában, milyen arrogáns, manipulatív, érzelmileg zsaroló a stílusuk. Lehet, hogy a másik fél sem veszi észre. Én pedig megállok, kiveszem ezt a mondatot, felteszem a színpadra, és nézőként azt mondod: hú, basszus, ez durva. Pedig teljesen hétköznapi, minden pillanatban lejátszódó beszélgetésről van szó.

Ilyen előadások alkotóiként a saját életükben is sikerül tudatosabban viszonyulniuk a viták hevében kimondott, hasonló mondataikhoz?

Nem tudom, mert a saját vitáinkat indulatból folytatjuk. Nem tartod magad kontroll alatt, az nem is lenne jó. A világ kezd afelé menni, hogy a kommunikációban egyre több mindent szabályozunk, de ezáltal leginkább a képmutatás erősödik fel. Azt hinnéd, normálisabbá válik a kommunikáció, de rejtett, belső feszültségek teszik képmutatóvá az új normákat. Nehéz megszoknom, hogy az új társadalmi elvárások értelmében például „romát” mondjak „cigány” helyett, mert egy olyan utcában nőttem fel Berettyószentmártonban, ahol rajtam kívül csak cigány gyerekek laktak, akik nevelőszülőkhöz voltak kirakva, és ennek a szónak a köreinkben  nem volt pejoratív jelentése.

A Kálmán-nap fogadtatását tekintve mivel lenne elégedett?

Már elégedett vagyok, két okból. Egyrészt örülök, hogy végre vége, és le tudom tenni ezeket a filmeket. Ez összefügg a magánéletem alakulásával: úgy érzem, méltó emléket állítottam az Orsolyával közösen eltöltött éveinknek, a kapcsolatunknak. A filmek rá lettek írva, ott van bennük az ő ideálja, az ő nézőpontja is. Az, hogy milyen típusú művészetet képzelünk el. Ezekkel a filmekkel tudom lezárni a mi kapcsolatunkat is, és egyre nagyobb nyugalom van bennem. Akkor leszek teljesen nyugodt, ha az Egy százalék indián is mozikba kerül, ami egy fajsúlyosabb történet. Az elégedettségem másik oka, hogy nagyon jók a visszajelzések. Egy film mindig akkor éri el a célját, ha elindul valamilyen társadalmi párbeszéd a benne felvetett témákról. Nem marad visszhangtalan. Úgy érzem, itt elindult a kommunikáció, sokan írtak a Kálmán-napról. Ez kiegészül a forgalmazás alternatív útjaival is. A hagyományos moziforgalmazás már nem érdekel, engem expedíciók érdekelnek, új dolgok felfedezése. Az Ernelláékból annak idején több mint száz lakásvetítést tartottunk, ahova a legtöbbször személyesen is elmentünk. A Békeidő újdonsága az online forgalmazás volt, Orsolya ötlete. Én korábban viszolyogtam attól, hogy megszűnik a mozis terjesztés, de jött a covid, és adta magát az online bemutató.

Most pedig filmen is trilógiává válik ez a három történet, amely tényleg rólunk, mindannyiunkról szól, letapogatva azt, hogy érzi magát a jelenünkben a magyar középosztály. Arról szól, hogy nem vagyunk egyedül. Szeretem azt érezni, hogy a munkával, amit elvégzünk, hasznos tagjai vagyunk a közösségnek.

Április elején lesz az első alkalom, hogy az Ernelláék újra bekerül a moziba, és a vetítés után eljátsszuk a Kálmán-nap színpadi verzióját. Lesz olyan alkalom is, hogy levetítjük a Kálmán-napot, és fél órára rá eljátsszuk az Egy százalék indiánt. Amikor pedig mozikba kerül az Egy százalék indián is, meg lehet nézni az egész trilógiát egyben, moziban és színházban is. Két médiumban, folyamatosan elérhető lesz a trilógia körülbelül egy éven keresztül. Össze lehet hasonlítani két dolgot, és az összehasonlításból mindig kijön egy harmadik dolog, egy konklúzió. Ez így együtt egy masszív kis csomag. Nyilván nem remélem, hogy ezt is annyian megnézik, mint a Most vagy soha!-t, de egyébként az is jó összehasonlítás lenne.

Mindenkinek azt javasolnám, aki megteheti, hogy nézze meg a Most vagy soha!-t és a Kálmán-napot is. Aki nem teheti meg, az azért inkább a Kálmán-napot válassza.

Az Egy százalék indián bemutatója után is Magyarországon készít majd filmet?

Évekkel ezelőtt deklaráltam, hogy nem pályázom addig, amíg nincsenek egyenlő feltételek a filmszakmában, amíg nincs mindenki számára elfogadható kiegyezés. Ehhez tartom is magam. Ez azt jelenti, hogy itthon nem tudok olyan típusú filmeket csinálni, amiket szeretnék, márpedig szeretném kihasználni a képességeimet. Persze, a kicsi filmeket meg lehetett itthon csinálni, ehhez is kellett egyfajta képesség, de én nem csak kamaradrámákat szeretnék rendezni, korábban sem azokkal foglalkoztam. Ezért máshol kell új projekteken dolgoznom, külföldön.