Kele János: A Magyar Péter-jelenség – Marvel-társadalom, szuperhős-politika és nullpártrendszer

Egy borzalmas tömegbaleset, amit nem lehet nem nézni

Fontos, ezért kezdjük ezzel: ennek az írásnak határozottan nem célja, hogy igazságot tegyen a nyilvánosságban jelenleg versengő narratívák között. Nem vizsgálja majd, mennyire őszinte és hiteles Magyar Péter közéleti-politikai hátraarca, és arra sem vállalkozik, hogy megmérje Varga Judit kapcsolati abúzusról szóló közösségi médiás posztjainak valóságtartalmát. A jelenség maga és a történések időbelisége persze érdekes, de cikkünk témája szempontjából leginkább onnan nézve, hogy mindkét oldal látványosan, egymásra licitálva, döbbenetes sebességgel emeli a téteket: amikor Magyar Péter titokban rögzített, komoly hivatali bűncselekmények megalapozott gyanúját felvető, leleplező hangfelvételt hoz nyilvánosságra az exfeleségéről, akkor Varga Judit plasztikus képekben számol be az állítólagosan elszenvedett kapcsolati erőszakról Hajdú Péter bulvárműsorában. Amikor a propaganda ráfordul Magyar Péterre, és erőszakos, hisztis, frusztrált, képességtelen, csak a felesége révén érvényesülni képes, sokadrangú apparatcsikként ábrázolja őt, akkor hősünk bejelenti, hogy tüntetést és mozgalmat szervez, pártot alapít, illetve választásokon indul.

Nehéz nem észrevenni, hogy a történések dinamikája kísértetiesen hasonlít egy kertévés valóságshow forgatókönyvére. A gondosan castingolt szereplők kellően megosztóak, dramaturgiai kulcspontokon kifejezetten pulgárpukkasztóak, konfliktusaik pedig leginkább egy olyan borzalmas tömegbalesetre emlékeztetnek, amit senki nem akar látni, de amikor elhajt mellette, egyszerűen nem tud nem odanézni. 

Mivel a szereplők állításainak nagy része ellenőrizhetetlen, a nyilvánosságban ismertetett motivációik pedig – szándékoltan – homályosak, a nézők azonosulása kizárólag érzelmi alapú tud lenni. Ha az egyikkel szimpatizálok (és ennek oka lényegében mindegy is), akkor hinni fogok neki – egészen egyszerűen azért, mert hinni akarok.

Menet közben változtatni az állásponton már egyszerűen túl sokba kerülne, a konfliktusok permanens élezése, a tét állandó és folytonos emelése ugyanis olyan magasra emeli az érzelmi azonosulás amplitúdóját, ahonnan már nincs visszaút. Ez a dinamika ágyaz meg tökéletesen annak a módszernek, ahogyan a konfliktusokat a tévés realitykben rendezik: végül annak lesz igaza, akire több szavazat érkezik.

Hogy emelt díjas SMS-ben, egy okostelefonos applikáción keresztül, vagy a szavazófülkében, az a lényeg szempontjából szinte mindegy is.

A marvelizált nyilvánosság béklyója: a szuperhős politikus

Unalomig ismételt közhely, de a rend kedvéért puffantsuk el: a posztmodern politika viharos gyorsasággal perszonifikálódik. Már régen nem pártok, ideológiai közösségek, társadalmi csoportok érték- és érdekszövetségei versengenek a választók bizalmáért, hanem ideáltípusok karakterjegyeivel felruházott vezetők. A politikai kommunikáció hősök és antihősök engesztelhetetlen harcát festi meg, a felvázolt tét ráadásul minden választással egyre nagyobb, ami azt eredményezi, hogy az egyszeri választó rajongó úgy érzi: imádott hősének veresége apokaliptikus állapotokat szabadítana el. Az ilyen, végletekig fokozott közhangulatban, ekkora érzelmi elköteleződés mellett egyszerűen nincs hová visszavonulni, nem lehet kompromisszumot kötni, hiszen minden oldal szentül hiszi, hogy a vereség csak végzetes, a győzelem pedig kizárólag totális lehet. 

Ebben a marvelizált közéleti logikában ugyanis semmi másnak nincsen értelme, haszna. Ha a harc apokaliptikus mértékű, akkor nem lehet kiegyezni, ha pedig a kompromisszum nem opció, szükségszerűen eltűnnek a nyilvánosságból a viták is. Egy ilyen, szuperhős-logika alapján működő közéleti térben nincs (és logikusan végiggondolva: nem is lehet) helye tényeknek, adatoknak, árnyalt megközelítéseknek, “igen, de…” kezdetű érveknek. A rajongói logika (ön)cenzúrát és eltörléskultúrát eredményez. A marvelizálódó nyilvánosságokban nem vita van, hanem harc – mégpedig permanens.

De miért hívom mindezt – felvállaltan és egyértelműen pejoratíve – marvelizálódásnak? A válasz nagyon egyszerű: ezt a közéleti dinamikát nem a politika szülte, hanem a korszellem. A globális szórakoztatóipar trendjei, a kortárs figyelemgazdaság ösztönzői. A politika mindössze használja ennek eszközeit, és alkalmazkodik azokhoz a társadalmi-kulturális vagy éppen médiapiaci változásokhoz, amelyek a megelőző évtizedben a felismerhetetlenségig torzították a választók közéleti percepcióit és befogadókészségét. 

Hiszen mi is a Marvel-univerzum fő rendező elve? Jó és gonosz feloldhatatlan szembenállása, és a köztük létrejövő, elkerülhetetlen, sorsszerű, minden esetben apokaliptikus léptékű konfliktus. A Marvel-filmek univerzumában két dolog állandó:

1) a konfliktusok végkimenetelén a teljes ismert világ sorsa múlik;

2) a konfliktusok „rendezése” nem intézmények és közösségek vitáin múlik, nem merül(het)nek fel kompromisszumos megoldások, nincs kiegyezés: kizárólag hős és főgonosz ádáz harca létezik, és ezen személyek (!) konfliktusának végeredménye rendezi el a világ sorsát.

Mi következik mindebből?

Elsősorban is mindenekelőtt az, hogy a marveli logikájú közélet működésében nincs helye, rendeltetése és szerepe az ismert univerzumok társadalmának. A társadalom helyett a gonosz elleni harcot önjelölt hősök és igazságosztók vívják meg, az „átlagember” feladata mindössze a – szigorúan morális alapú – térfélválasztás, illetve a választott hős iránti – minden esetben: kritikátlan – rajongás.

Ebben a képben pedig már ott van a frontvonalak mozdíthatatlansága, az álláspontok vitathatatlansága is: mivel a küzdelem jók és rosszak, angyalok és démonok között zajlik, föl sem merülhet, hogy szükség volna az „ellentábor” meggyőzésére. Ha pedig egy konfliktusban nincs szerepe, értelme a meggyőzésnek (hiszen az összecsapás eredője nem társadalmi, gazdasági, vagy kulturális érdek-/értékvita), akkor érvekre, adatokra, tényekre sincsen szükség. A konfliktusok tétjének egekbe emelése magától értetődően szüli meg a permanens moralizálást, ami aztán hőskultuszt teremt, ez utóbbi pedig – mivel szükségtelennek és kontraproduktívnak láttatja a vitákat és a kompromisszumokat – elsorvasztja a demokráciát, a képviseleti rendszert, a médiapiac ellenőrző funkcióit, és nagy általánosságban azokat a társadalomszervező erőket (lásd még: politikai pártok), amelyek a korábbi évtizedekben képesek voltak a társadalomban megjelenő különféle érdekeket és értékeket egyfelől artikulálni, másfelől becsatornázni és képviselni akár a regnáló hatalom irányába, akár a hatalom megszerzésére irányuló versenybe.

A szuperhős politikus fő terméke: a lázadás

A fentiekből evidensen következik, hogy a marveli logika alapján működő kortárs nyilvánosságszerkezetben a hatalomra törő politikus legfontosabb feladata önmagának szuperhősként való megképzése. Ennek első feltétele a pillanat uralása, a figyelemért folyó harc megnyerése – és nem pusztán a politikai ellenfelek piacán, hanem a teljes médiatérben, a figyelemgazdaság egészében. Az úgynevezett szuperhős politikus tehát mindenekelőtt figyelemvállalkozó, valóságmachinátor, ha tetszik, olyan influenszer, aki széles tömegek számára átélhető illúziót – finomabb megfogalmazásban: narratívát – árul, és azt képes is eladni, konkurálva a TikTokról és az egyéb közösségi médiaplatformokról ömlő összes többi figyelemvállalkozóval – legyen az sztárséf, valóságshow-hős, beauty blogger, életmód-tanácsadó, coach, futballista, vagy tehetségkutató-mentor.

Ezen a ponton a marveli logika és a politika tradicionális mechanizmusai összeérnek, a szuperhős politikusnak ugyanis a figyelem megragadásához ugyanazokat a feladatokat kell elvégeznie, amit a klasszikus politikai iskola is kiszab az ebben az iparágban versenyző szereplők számára:

1. Jelöld ki az úgynevezett politikai napirendet (arról beszéljen mindenki más, amiről te szeretnéd, hogy beszéljenek).

2. Jelöld ki a társadalom/világ/univerzum számára legfontosabb problémát, amelyben ráadásul tiéd a morális igazság.

3. Nevezd meg a főgonoszt.

4. Bizonyítsd be, meséld el, tedd átélhetővé, hogy az általad megnevezett főgonosz felelős az általad kijelölt legfontosabb problémáért.

5. Hirdess ellene lázadást.

Ha idáig eljutottunk, máris könnyebben értjük, mit tud Magyar Péter, amit az évek hosszú sora óta magatehetetlenül vergődő úgynevezett ellenzéki pártok egyike sem: ő az első, aki megértette, milyen versenyszámban indul az ellenfél.

A Fidesz ugyanis – ha tetszik: a kormányzás, a szigorúan közpolitikai értelemben vett társadalomszervező munka helyett – évek óta egy gondosan megmunkált szuperhős-eposzt farigcsál. Olyan univerzumot épít, amelyben a miniszterelnök a főhős, a jók értékeinek, világának védelmezője, a gonosz erők elleni lázadás vezetője. Hagyjuk most egy pillanatra annak megítélését, mi igazolható ebből a történetből érvekkel, vagy számokkal – föntebb részletesen végigvettük, miért értelmetlen mindez a kortárs nyilvánosságszerkezetben –, egyszerűen vegyük végig a fenti feladatlista elemeit a miniszterelnök szemszögéből.

A politikai napirend permanens uralása a Fidesz politikai sikerének már-már közhelyszerű magyarázata. Fontosságát talán semmi nem jelzi annál evidensebben, mint hogy a hatalom leválthatatlanságáról szóló mítoszokban egyszerre és felváltva jelenik meg hol okként, hol következményként. A végeredmény szempontjából ez azonban mindegy is: axióma, hogy az elmúlt 14 évben Magyarországon döntően arról szóltak a közéleti viták, amiket a miniszterelnök témaként megjelölt. Bankok, multik, IMF, rezsicsökkentés, migráció, gender, pedofília, globális nagytőke, Soros György, háború. Olyan témák, olyan apokaliptikus szintekre emelt konfliktusok, amelyek mellett eltörpülnek az inflációs adatokról, megélhetési költségekről, adókulcsokról, médiapluralizmusról, jogállamiságról, korrupcióról szóló – ráadásul többnyire sete-sután, disszonánsan előadott – ellenzéki történetek.

Az orbáni szuperhős-imidzs egyik legfontosabb támasztéka az a hit, hogy a kormányfő látja, tudja, érti és érzi, mik az igazán fontos dilemmák a nemzet megmaradásának szempontjából. Ez adja a feladatlista második pontját: a kormányfő világában az általa uralni kívánt univerzum legfontosabb konfliktusa a haza védelméért folyó harc. Ebben a narratív keretben feloldható minden más érték- és érdekütközés, miközben ennek a konfliktusnak a léptéke és súlya partikulárissá degradálja az összes többi közéleti vitát. Nem vagyok elégedett az orbáni rezsim szociálpolitikájával? Nem tetszik az adórendszer? Másképp költeném el az országba érkező uniós forrásokat? Lehetséges. De, ha mindeközben elhiszem és átélem a kormányzati valóságmachinátorok által megfestett fő konfliktust, vagyis azt, hogy folyamatos támadások érik a nemzet szuverenitását, hogy a politikai konfliktusok igazi tétje a haza megmaradása, hirtelenjében felülírhatóvá válnak az esetleges szakpolitikai nézetkülönbségek. „Nem értek egyet mindenben a Fidesszel, de…” Ugye, ismerős érvek?

Vegyük észre azt is, hogy ebben a narratív keretrendszerben a kormányfő által alakított szuperhős nem egyszerűen egyfajta vátesz, aki „lát a pályán”, és képes különbséget tenni fontos, valamint kevésbé fontos konfliktusok között, de legalább ennyire hangsúlyosan lázadó is. Ennek különös fontossága van a szuperhős-imidzs szempontjából, a marveli logika alapján ugyanis a főhős soha nem a status quo őrzője, soha nem saját hatalmának és befolyásának konzerválása vezeti őt a harcba. Éppen ellenkezőleg: a protagonista legfontosabb feladata helyreállítani az univerzum egyensúlyát, visszabillenteni a kizökkent időt és teret, helyreállítani az általa képviselt értékek megbecsültségét. Ha innen vizsgáljuk az orbáni szerepfelfogást, máris könnyebb megérteni, miért ügyel a kormányfő már-már kínosan arra, hogy tizenplusz év folyamatos teljhatalom ellenére is ő legyen az általa kreált konfliktusok legkisebb királyfija, a nagyobb, erősebb (és mindig: gonosz) erőkkel szabadságharcot vívó lázadó. A konkrét szereposztás persze kampányonként és konfliktusonként változhat, de a dinamika sosem: a mostani EP-választás kormányfő által megnevezett tétje például az, sikerül-e elfoglalni Brüsszelt, a „gonosz” birodalmát, és helyreállítani a tradicionális európai értékek státuszát a kontinensen.

Magyar Péter esetében jóval kisebb mintával dolgozunk, de nem lehet nem észrevenni, hogy – eddig – milyen sebészi pontossággal építi önmagát orbáni (és marveli) értelemben vett szuperhős politikussá. Első és legfontosabb eredménye, hogy képes volt önmagára irányítani a közélet lehető legtágabban értelmezett reflektorait: a NER-rel történt nyilvános szakítása óta ő tematizál, ő diktálja a nyilvánosság előtt zajló politikai diskurzus dinamikáját, minden más szereplő rá reagál, a vele való viszonyán keresztül méretődik meg.

Ennek oka leginkább az időzítésben rejlik. Magyar színre lépésének időpontja egybeesett az utóbbi évtized kormányzatot érintő egyik (ha nem a) legsúlyosabb erkölcsi válságával. A pedofilügyben adott elnöki kegyelemre ugyanis a hatalom egyszerűen nem volt képes a saját maga által alkotott közéleti univerzum keretrendszerén belül logikusnak feltüntethető választ kreálni. Gondoljuk csak végig: elképzelhető-e az orbáni szuperhős-mesében, hogy a főhős által személyesen kiválasztott köztársasági elnök képtelen különbséget tenni jó és rossz, angyal és ördög között? És, ha a másik oldalról nézzük, megmagyarázható-e logikusan, hogy a mindig, mindenki előtt három lépéssel járó politikai zseni, a világ folyamatait is mindenki másnál pontosabban olvasó szuperhős-kormányfő nem tudja, mi zajlik a saját háza táján?

Magyar a színre lépésének időzítésével ebbe az erkölcsi válságba trappolt bele kiváló érzékkel, egyszersmind sokak számára átélhető és azonosulást jelentő választ adva a személyével kapcsolatos legnagyobb hitelességi dilemmára is. Magyar a kegyelmi ügyet arra használta fel a nyilvánosságban, hogy hiteles és erős erkölcsi jogalapot teremtsen a NER-ből történő dezertálására. Alkotott egy olyan narratívát, amelyben ő az, aki meghúzta a morális vörös vonalat, ő az, aki azt mondta, eddig és ne tovább, mert ez már nem fér bele – erkölcsileg. A nyilvánosság előtti első szereplése alkalmával képes volt arra, amire az ellenzék tizennégy éve egyszer sem: morális alapon tematizált egy kormányzatot érintő botrányt, mégpedig úgy, hogy választók százezrei rezonáltak az álláspontjával.

Ez persze önmagában még nem lett volna elég az üstökösszerű felemelkedéshez. Emlékezzünk rá, hasonlóan hiteles morális alapon szerveződött a kegyelmi ügy után közvetlenül meghirdetett, 150 ezresnél is nagyobb tömeget vonzó influenszer-tüntetés, amely azonban nem fogalmazott meg konkrét politikai célokat, nem tudta – talán nem is akarta – a meglévő erkölcsi primátust közvetlen politikai pólusképzésre felhasználni. Hiába mondott döbbenetesen erős – egyébiránt nagyon is politikai – beszédet Pottyondy Edina, a tüntetést szervező tartalomgyártók nem neveztek be abba a marveli logikán alapuló versenybe, amelyben a szuperhős-kormányfő kihívható. Magyar Péter igen.

Ennek leginkább kézzelfogható nyoma az, hogy – csakúgy, mint a kormányfő – Magyar Péter is egy lázadás vezetőjeként lép fel a nyilvánosságban. Felháborodása morális alapú, az általa megfogalmazott tét („vegyük vissza a hazánkat”) jelentős, súlyos, fontos. A kipécézett ellenfél, a megnevezett főgonosz személye alighanem gondos mérlegelés eredménye, amit az is kiválóan jól mutat, hogy bár Magyar Péter lejáratását már üzemi hőfokra melegedve végzi a közpénzszázmilliókkal megtámogatott propaganda-gépezet, eddig egyetlen Rogán Antal személyét védelmező cikk sem jelent meg a kormányzati média-univerzumban. Talán nem véletlenül.

A lázadás mint a szuperhős politikus elengedhetetlen kelléke abban is segíti Magyart, hogy a tradicionális ellenzéki szereplőkhöz képest ambiciózusabb tervekkel állhasson elő. Mivel a társadalom viszonylag nagy tömege által hitelesnek elfogadott morális alapról lázad, az általa megfogalmazott tét pedig szintén sokak számára hitelesen átélhető – nem új közmédiát akar, nem más adórendszert, nem oktatási és egészségügyi minisztériumot, hanem visszafoglalni a hazáját azoktól, akik a morális mércéje szerint megbuktak –, megvan számára az a közéleti mozgástér, amelyből a teljes magyar pártpolitikai paletta ellen lázadhat. Április 6-i tüntetésén már azt zúgta a tömeg, hogy „váltsuk le az elitet”, ami tökéletesen egybecseng azzal a Magyar Péter-interjúkból kiolvasható politikai céllal, mely szerint a lázadás célpontja nem pusztán a kormánypárt és a miniszterelnök közvetlen környezete, hanem minden és mindenki, akinek köze volt az elmúlt tizennégy év politikai fősodrához. 

A végeredmény: nullpártrendszer

Ez utóbbi, a teljes, totális lázadás, a mindent borítani akarás elsöprő vágya adja az utolsó dimenziót a Magyar Péter-jelenség megértéséhez. Magyarországon ugyanis lényegét illetően megszűnőben van a pártrendszer, ami pedig még maradt belőle, annak valós társadalmi támogatottsága csekély, elutasítottsága viszont elsöprő.

A Fideszt lényegében bekebelezte saját elnöke, a szuperhős-miniszterelnök imázsa. Nincsenek fideszes politikusok, csak a miniszterelnök emberei itt, ott, meg amott a hatalmi hierarchia különböző szintjein. Nincsen fideszes politikai akarat, csak miniszterelnöki akarat létezik, a KDNP-re pedig pláne senki nem tekint szuverén politikai aktorként. Ellenzéki oldalon évtizedes távon is megoldhatatlan feladatnak bizonyult egy gravitációs pontként funkcionáló politikai közösség létrehozása: a messziről, hunyorítva leginkább ennek látszó Demokratikus Koalíció elnöke a teljes magyar politikai élet legelutasítottabb szereplője, de népszerűtlensége még a kormánykritikus választók között is töretlen. Ennek köszönhető, hogy a DK támogatottsága – bár az ellenzéki térfélen relatíve a legnagyobbnak számít – még csak abszolút többségét sem képes adni a kormánykritikus választói tömegnek.

A nyilvánosság marvelizálódásához valamelyest alkalmazkodva a politikai közösségek többsége úgynevezett „ vezető beszélő fejeket” épít a rendelkezésre álló kommunikációs csatornákon, és abban bízik, hogy ezen szereplők (Donáth Anna, Jakab Péter, Toroczkai László, Ungár Péter) népszerűsége a pártra leadott szavazatok számát is növeli majd. Ezzel párhuzamosan azonban a társadalom egyre szélesebb tömegei ábrándulnak ki a politikai elitből, a pártokból és az ezek közötti permanens, ám eredményre nem vezető versenyfutásból. 

Az Ipsos 2023 végén készített átfogó kutatásából az derült ki, hogy a magyarok 69%-a szerint romokban van az ország, a társadalom összeomlott. A megkérdezettek 63%-a úgy nyilatkozott, hogy Magyarország hanyatlik, 73%-uk kiábrándult a hagyományos pártokból, mert azok „nem foglalkoznak az olyan emberekkel”, mint ő maga. 78% értett egyet azzal az állítással, miszerint az „országa gazdasága a gazdagok és a hatalommal rendelkezők érdekeit szolgálja”, 71% szerint pedig arra van szükség, hogy „egy erős vezető visszavegye az országot a gazdagoktól és hatalmasoktól.” Magyarul: lázadóra vágynak. Egy (akár önjelölt) szuperhősre, akit követhetnek az elit ellen vívott harcban.

Amikor tehát Magyar Péter azt mondja, ő nem pusztán a NER-elitre, hanem a teljes magyar politikai osztályra lő, ezt az igényt szolgálja ki. Feltehetjük persze a kérdést, hogy vajon mennyire hiteles ez valaki olyannak a szájából, aki még néhány hónappal ezelőtt is állami vállalatok igazgatóságában és felügyelő bizottságaiban markolta fel a havi milliókat, de inkább fordítsuk meg a gondolatkísérletet: vajon miért lehet, hogy ennek ellenére is nagyszámú választói csoport tartja őt hitelesnek?

Pontos kutatási eredmények ezzel kapcsolatban ugyan még nem állnak rendelkezésre, de ha csavarunk egyet a gondolatmeneten, közelebb juthatunk a válaszhoz. Vajon miért nem látják hitelesnek a választók a többi ellenzéki szereplőt? Hiszen lázadásról nem egyedül Magyar Péter beszél, sőt, az ellenzéki kommunikáció egyik központi eleme már a NER létrejöttének első pillanatától kezdve a rezsimmel szembeni kérlelhetetlen ellenállás gondolata, mindenféle kiegyezés és kompromisszum teljes, tételes elutasítása.

Lázadás és lázadás között is van ugyanakkor különbség. Nem mindegy ugyanis, mit gondol a választó arról, mekkora tétje van egy ilyen lázadásnak: ha úgy érzi, hogy az őt lázadásra buzdító politikusok valójában nem kockáztatnak semmit, akkor hajlamos gyorsan kiábrándulni. Érdemes lenne mit átgondolni ezzel kapcsolatban ellenzéki oldalon, és akár felismerni azt, hogy 3-4 parlamenti ciklus után, kényelmes képviselői fizetésből, benzinkártyával és mentelmi joggal a zsebben lázadni, egymás utáni megrendítő vereségek ellenére is ugyanazokba a székekbe kapaszkodva hirdetni a hatalommal való kiegyezés lehetetlenségét csöppet képmutatónak hathat a választók számára.

Magyar Péterről ezzel szemben akár megalapozottan is hihető, hogy személyesen is sokat kockáztat: jól fizető állami állásokat hagyott ott, saját, személyes döntése volt, hogy kicsekkol a hatalmi elitből, szembement barátokkal, családdal, exfeleséggel, volt munkatársakkal. Ennek – választói szemszögből nézve – súlya, húzása van.

A szerző közgazdász, 2022 májusa és 2024 januárja között a Momentum Mozgalom országos elnökségének tagja volt, jelenleg a Budapesti Vállalkozásfejlesztési Közalapítvány általános igazgatója.

Ha segíteni szeretné a minőségi újságírást, a 24.hu-t, kérjük, regisztráljon, hogy az miért jelentős támogatás, arról ebben a cikkben írtunk. Akik az applikációban olvasnak minket, a jobb felső sarokban tudnak regisztrálni, akik mobilweben vagy desktopon olvasnak minket, azok pedig itt is megtehetik: 

REGISZTRÁLOK