Kína és Amerika már azon verseng, hogy ki irányítsa a világot
Stabil kriptovaluta? Szép ígéret, amely hatalmas összegeket vonz
2023.03.10.
A német katolikus egyház bevezette a homoszexuális párok megáldását
2023.03.10.
A héten tartja a kínai parlament éves plenáris ülését az Országos Népi Gyűlésben, aminek nyitó napján Hszi Csing-ping kínai elnök tartott beszédet.
Hszi beszéde sok új elemet nem tartalmazott: gondolatai az új világrend kapcsán továbbra is az Egyesült Államok hegemóniája köré összpontosultak, kiemelve, hogy szerinte Washington bekerítette és elfojtja országát – igaz, ezúttal
nyíltan megnevezve ellenfélként Amerikát, miközben nyilvános nyilatkozataiban általában csak a „nyugati országok” vagy a „néhány fejlett állam” kifejezéseket használja.
Ennél még élesebben fogalmazott külügyminisztere, Csin Kang, aki szerint az Egyesült Államok és Kína elkerülhetetlen konfliktus felé tart, ha Washington nem változtat politikáján.
Annak ellenére, hogy Peking eddig ilyen élesen soha sem bírálta az Egyesült Államokat, a két ország közötti kapcsolatokat régóta a rivalizálás jellemzi: Kína már évek óta meg szeretné törni Washington hegemóniáját, és egy többpólusú világ kialakításán ügyködik.
Minden egy kézfogással kezdődött
Kína és az Egyesült Államok kapcsolata a történelem folyamán ritkán volt baráti a második világháborút követően. Az évtizedes polgárháború végén a szárazföldi Kínában a kommunista Mao Ce-tung került hatalomra, miután Mao Ce-tungék kiszorították a kínai nacionalista, autoriter Csang Kaj-sek Kuomintangját, amely végül Tajvan szigetére szorult vissza.
A második világháborút követően az Egyesült Államok külpolitikája egyértelmű volt: a mccarthyzmus jegyében Truman 1947-ben mutatta be külpolitikai doktrínáját, aminek lényege a Szovjetunió és a kommunizmus terjeszkedésének a megállítása volt, így Washington természetes szövetsége a „két Kína” közül a Tajvan szigetére visszaszorult Kínai Köztársaság volt – annak ellenére, hogy Csang Kaj-sek a szigetországban véres katonai diktatúrát épített ki.
Emiatt Peking és Washington között sokáig nem is voltak diplomáciai kapcsolatok, mivel az USA hivatalosan Tajvant fogadta el Kínaként.
Sőt, a két fél indirekt még háborút is viselt egymás ellen: az 1950 és 1953 között zajló koreai háborúban Peking Észak-Koreát, míg Amerika Dél-Koreát támogatta, majd a szűken értelmezett, 1965 és 1973 között zajló vietnámi háborúban Amerika a demokratikus Vietnámi Köztársaságot, míg Kína a kommunista Ho Shi Minh vezette Vietnámi Demokratikus Köztáraság mögé állt – igaz, Kína csapatokat nem küldött.
A fordulópontot az ún. pingpong-diplomácia és Richard Nixon 1972-es kínai látogatása hozta el: az Egyesült Államok 36. elnöke a kínai államalapító Mao Ce-tunggal találkozott, mivel Nixon – de leginkább nemzetbiztonsági tanácsadója, Henry Kissinger – felmérte, hogy a Nyugatról egységesnek tűnő kommunista blokk egyáltalán nem az, ráadásul a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság egymás között rivalizál, így a Pekinghez való közeledéssel Moszkva gyengíthető.
Ekkorra Peking külpolitikai elszigetelődése félig megszűnt: 1971-ben az ENSZ-ben 76 szavazattal, 35 ellenszavazattal és 17 tartózkodással a Mao Ce-tung vezette a szárazföldi Kínai Népköztársaságot fogadták el Kínának Tajvan helyett, ami így kikerült az ENSZ-ből és az egyik legfontosabb testületéből, a Biztonsági Tanácsból is.
A tőke demokratizál, avagy mégsem
A Mao Ce-tungot követő kínai vezetők alacsony profilú külpolitikát folytattak: mindent arra tettek fel, hogy a kínai gazdaságot fejlesszék, mivel ekkortájt az ország ipara rendkívül agrárius volt a Brit Birodalomhoz tartozó Hongkongot leszámítva, az ország geopolitikai pozíciójának erősítéséhez pedig a népességszám-növekedés önmagában nem elegendő.
A gazdasági fejlődés pedig igen látványosra sikerült: 1960-as évektől kezdve a kínai gazdaság növekedése átlagosan 8,1 százalék volt, amiben voltak olyan évek, amikor majdnem 20 százalékos volt az előző évhez képest a növekedés.
Míg 1960-ban az egy főre jutó kínai GDP 90 dollár, addigra 2000-ben ez már 959 dollár volt.
Ráadásul ellentétben Oroszországgal, a Szovjetunió és a kétpólusú világ bukása nem rántotta magával a kommunista Kínát: míg a Szovjetunióban úgy gondolták, hogy a probléma az egypárti politikai rendszer, ezért a demokrácia irányába kell nyitni, addig Kínában úgy vélték, hogy a szocialista ideológia és az irányított gazdaság a problémák forrása, ezért a gazdasági rendszert kell úgy átalakítani, hogy a Kínai Kommunista Párt hegemóniája és társadalmi kontrollja megmaradjon.
Emiatt a kínai gazdaságban – de leginkább a piacban – a nyugati országok is meglátták a potenciált: az addigra már milliárdos lélekszámú országban megjelent a vásárlóképes középosztály, így Bill Clinton amerikai elnök 2000-ben megkötötte az USA–Kína kereskedelmi egyezményt, 2001-ben pedig az amerikai elnök áldásával Kína csatlakozott a Világkereskedelmi Szervezethez, a WTO-hoz is.
Clinton azzal érvelt mindkét esetben, hogy ugyan Kínában vannak problémák az emberi jogok terén (elég csak Tibetre vagy a Tienanmen térre gondolni), de az ország világgazdaságba való bekapcsolódása miatt kénytelen lesz demokratikus fordulatokat végrehajtani, máskülönben a nyugati tőke nem fog megjelenni a kommunista államban.
Azonban végül Clinton tévedett: a nyugati tőkét továbbra sem érdekelte a kínai állam politikai rendszere, csak a profit,
amit a Kínában eladott termékekkel, illetve az ott olcsón előállított, majd a nyugati országoknak szánt javak értékesítésével teremtettek.
A 2008-as gazdasági válság, avagy a nyugati hegemónia megingása
Kína pedig kihasználta a nyugati tőke beáramlását: a WTO-hoz való csatlakozás után kilőtt a kínai GDP: míg 2000-ben az egy főre jutó GDP 959 dollár volt, addig 2008-as gazdasági válság idején már 3 468 dollár, 2020-ban pedig már 10 409 dollár.
E rohamos gazdasági fejlődés pedig a politikai befolyás növelésével is járt: a 2000-es években Hu Csin-tao akkori kínai elnök meghirdette a békés felemelkedés politikáját, aminek lényege, hogy az ország gazdasági és katonai fejlődését külföldön úgy mutatta be, hogy az nem jelent veszélyt másokra – értve ezalatt elsősorban a nyugatot –, és hogy Kína felemelkedésével igaziból mindenki jól jár: Kína megnyitja a kapuját a tőke előtt, amivel jól járnak a nyugati multinacionális cégek, ahogyan a kínaiak életszínvonala is javul, miközben a nyugati emberek cserébe olcsó, Kínában előállított és gyártott javakhoz jutnak.
Azonban ezt Kína részben politikai befolyásszerzésre használta fel, de ez – Hu Csin-tao helyett – már Hszi Csin-ping 2013-as hatalomra kerülése után történt.
Hivatalba lépésével egy időben jelentette be az új Selyemútnak is nevezett Egy Övezet, Egy Út-programot, aminek ugyan legfőbb célja az időközben megjelenő kínai tőke és ipar kapacitásfelesleg lekötése volt, azonban emellé gazdasági- és politikai befolyásszerzés, illetve Kína nemzetközi elismertségének növelése is járt.
Hszi ugyanis a 2008-as gazdasági világválságból, majd az abból elinduló különböző politikai folyamatokból azt olvasta ki, hogy az amerikai hegemóniára épülő világrend megroppant, és eljött az idő, hogy Kína szuperhatalommá váljon.
A jelenlegi pekingi vezető sokkal határozottabb kínai fellépést képzel el a nemzetközi színtéren, amire az amerikai elnökök Barack Obama óta gondosan figyelnek. Hszi színrelépésével az amerikai külpolitika eleve Ázsia felé fordult, amit később a Kínával gazdasági tarifákkal háborút vívó republikánus Donald Trump, majd az őt váltó Joe Biden is továbbvitt.
Gazdaságilag ellensúlyozni Kínát
A sajtóban Donald Trump gazdasági háborúja kapcsán leginkább a gyakran ad hoc döntéseknek tűnő büntetővámokról esett a legtöbb szó, pedig Trump, ha nem is kommunikálta megfelelően, de egy akkor már Peking és Washington között elkezdődő gazdasági rivalizálásra reagált.
Trump nehezményezte, hogy az amerikai külkereskedelem deficites – azaz az amerikaiak többet vásárolnak külföldről, mint más államok Amerikától, és ez legfőképp az amerikai–kínai gazdasági kapcsolatokra voltak igazak –, ezért vámokkal szerette volna védeni az amerikai gazdaságot, illetve akadályozni a kínai gazdaságot.
Ugyan a vámokat végül eltörölték, de más szálakon tovább folytatódott a két ország közötti rivalizálás: Amerika szerette volna odahaza visszaszorítani a kínai tech-szektort, így például a kínai okostelefonok térnyerését, de a legfontosabb gazdasági harc a chipek körül zajlott.
A legerősebb chipeket ugyanis nemcsak okostelefonokba és egyéb, a civilek számára is elérhető termékekben használják, hanem a hadseregben is,
Amerika pedig úgy látja, ha Kínához jutnának az amerikai chipek, az veszélyt jelentene a saját biztonságára.
Azonban végül csak Joe Biden idején tiltották meg, hogy az amerikai cégek Kínába exportálják a legfejlettebb mikrochipjeiket, hogy Kína technológiai téren ne tudja csökkenteni hátrányát Amerikával szemben.
Emellett Joe Biden szakított az inkább befelé forduló trumpi külpolitikával és az Egy Övezet, Egy Út mintájára a G7-csoporttal együtt létrehozta annak nyugati megfelelőjét, a Build Back Better-t (B3), amivel céljuk, hogy Délkelet-Ázsiában és Afrikában visszaszorítsák a kínai gazdasági és politikai befolyásszerzést – ugyanakkor kérdéses, hogy e célját valóban el tudja-e érni, mivel e térségeknek nagy szüksége van mind a kínai, mind a nyugati tőkére, ezért a két program megfér majd egymás mellett, amennyiben a nyugati program lassan elindul.
A többpólusú világ újrajövetele
Több szakértő már úgy véli, hogy nemcsak egy új hidegháború körvonalazódik a két ország között, hanem az már el is kezdődött.
Ugyanakkor Kína, mint arra korábbi cikkünkben Salát Gergely sinológus rámutatott, nem szeretne egy kizárólag kétpólusú, a hidegháború időszakát idéző világot, ugyanakkor jelenleg a folyamatok ebbe az irányra tartanak.
A kutató szerint Kína elsősorban egy olyan többpólusú világrend kialakításában érdekelt, amiben Washington és Peking mellett az Európai Unió és Moszkva is részt venne, ugyanakkor mindenképpen azt szeretnék, hogy Kína szava sokat számítson.
Az Egyesült Államok mind gazdaságilag, mind katonailag egy Kína-ellenes koalíció létrehozásán ügyködik: elég csak a 2021-ben megkötött ausztrál–amerikai–brit biztonsági egyezményre, az AUKUS-ra gondolni, vagy az amerikai katonai jelenlétre Ázsiában, de a nyugati államokat tömörítő NATO katonai szervezet is kidolgozott egy részletes Kína-politikát, amiben már riválisként írnak az ázsiai országról, és a legutóbbi G20-csúcson is keményen egymásnak mentek a felek.
Eközben Kína elsősorban a környező ázsiai országoknál és Afrikában puhatolózik, de Hszi szuperhatalmi céljait bizonyítja Hongkong nemzetközi szerződéssel szembeni bekebelezése, illetve a folyamatos haderőfejlesztés is.
Emiatt az egymással rivalizáló, a másik felet nemzetbiztonsági kockázatnak tekintő két állam kapcsolatai nem meglepő módon igen csak fagyosak.
Kína úgy érzi, az Egyesült Államok ázsiai és óceániai kapcsolatai Kína biztonságát és fejlődését veszélyeztetik, míg Washingtonban úgy látják, Peking az amerikai szuperhatalmi, a nemzetközi prondon betöltött szerepét próbálja aláásni.
(Borítókép: Joe Biden és Hszi Csing-ping. Fotó: Pool / Kyodo News Stills / Getty Images)
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Forrás: https://index.hu/kulfold/2023/03/10/kina-usa-geopolitika-diplomaciai-kapcsolatok-viszaly/