Kínozhat-e a bűntudat, ha 669 gyereket megmentünk, de 250-et nem?

Nicholas Winton gyerekmentő akciójáról ötven éven át szinte senki sem tudott, mióta azonban kiderült a dolog, mindenki róla akart filmet csinálni. Emmy- és Oscar-győztes dokumentum- és játékfilmek komoly arzenálja mutatta be ténykedését, a 106 évesen 2015-ben elhunyt hős halála után öt évnek kellett eltelnie, hogy a britek másik nemzeti kincse, Anthony Hopkins rábólintson: eljátssza a háborús hőst. Ebben nagy szerepet játszott Winton lánya, Barbara Winton, akinek a könyve alapján készült a film (If It’s Not Impossible… The Life of Sir Nicholas Winton), de az vesse rá az első követ, aki ne szeretné, hogy édesapját egyszer a kétszeres Oscar-díjas legenda játssza el a vásznon.

Winton ténykedése ma már köztudott, nem véletlenül nevezik a brit Schindlernek, II. Erzsébet királynő 2003-ban lovaggá is ütötte. A tavaly a londoni filmfesztiválon bemutatott életrajzi dráma most jutott el a mozis forgalmazásba, és nemcsak arról mesél, mit ért el a férfi közvetlenül a II. világháború kitörése előtt, hanem – ami a lelkiismerete szempontjából még fontosabb –, hogy mit nem.

Jómódú tőzsdeügynökként megtehette volna, hogy a már kellően forrongó közhangulat közepette Svájcba utazzon síelni – ahogy az az eredeti terveiben szerepelt –, nem sokkal az út előtt azonban telefonhívást kapott barátjától, Martin Blake-től Prágából, és egy jóval fontosabb út kezdett körvonalazódni előtte. A csehszlovákiai menekültek helyzetével foglalkozó brit bizottság megsegítésére sietett, Prágában pedig szembesült annak a több ezer családnak helyzetével, akik a náci fenyegetés árnyékában az utcán húzták meg magukat. Wintont elsősorban a kisgyermek helyzete ütötte szíven, ekkor született meg a fejében a terv, hogy vízumot intézve Angliába juttatja őket, ahol nevelőszülőknél húzhatják meg magukat addig, amíg lecsitulnak a kedélyek. Az akkor 29 éves férfi mindössze három hetet töltött Prágában, majd visszautazott Angliába, ahol többek közt az édesanyjával minden követ és befolyásukat megmozgatva tucatjával váltották ki a vízumokat, rendületlenül kutatták fel azokat a brit családokat, amelyek hajlandók voltak magukhoz venni a gyerekeket, és fogadták a Kindertransportnak nevezett mentőakció vonatjait az állomáson.

Winton versenyt futott az idővel, ő maga is tudta, hogy az időközben német megszállás alá kerülő Prágából mielőbb ki kell hozni annyi gyereket, ahányat csak tud. Nyolc transzportot sikeresen juttatott Nagy-Britanniába, az utolsó – a kilencedik, amelyen a legnagyobb gyerekcsapat utazott 250 fővel – 1939. szeptember elsején indult volna, ám, mivel Lengyelország megtámadásával aznap kezdetét vette a második világháború, a vonat sosem hagyta el a prágai állomást, a gyerekek közül kettő élte túl a háborút.

Winton és társai mentőakciójának 669 gyerek köszönhette az életét, ám, ahogyan az a film egyik központi motívumát is adja, a férfi bűntudata a meg nem mentett 250 gyerek miatt erősebb volt, mint a megmentettek miatt érzett diadal.

A férfi tetteire közel ötven évig nem derült fény, indikátornak pedig nem más kellett, mint az, hogy felesége megelégelte a Winton dolgozószobáját eluraló káoszt. Ekkor akadt a férfi kezébe ismét az a mappa, amelyben gondosan dokumentálta a mentés folyamatát, és ez adja a film keretét is: ahogy a már idősödő férfi a könyv leporolásával újraéli a megrázó eseményeket.

A rengeteg flashbacket látva először jogos lehet az aggodalom, hogy a nagyrészt a múltban játszódó jelenetek miatt Hopkinsra csupán annyi hárul, hogy a mappát lapozgatva hozza az emlékek által ismét romokban heverő öregembert, de azt se feledjük, hogy Hopkins nyert már Oscart mindössze tizenhat, vásznon töltött pillanatért (A bárányok hallgatnak). Szerencsére a film nem művel ilyen arcátlanságot, és a játékidő utolsó harmadában Hopkins meg is hálálja ezt: a mentőakció mellett legalább akkora hangsúlyt kap a filmben az, mi történt ötven évvel később, és hogyan derült fény Winton tetteire, miként nehezedik rá az évtizedek által eltemetett bűntudat. Az iránti törekvései, hogy a világháborús korlelet ne porosodjon egy fiókban, először nem vezettek sikerre – egy helyi újság például a menekülttematika miatt úgy érezte, nem érdemes vele foglalkozni –, végül egy francia holokausztkutató, Elizabeth Maxwell figyelt fel rá, aki a csehszlovákiai születésű férje, Robert Maxwell médiamogul figyelmébe ajánlotta az anyagot. Innen már csak egy lépés volt a BBC, amely a That’s Life című műsorában tervezte feldolgozni a témát. Winton szerepeltetése médiatörténeti jelentőségű volt: bár a férfi a közönségben foglalt helyet, hamar kiderült, hogy más érintett is van a tömegben, történetesen egy túlélő, akit 1939-ben az ő és társai ténykedése mentett meg.

Az Egy életben tehát összeér a múlt és a jelen, megérdemelt tablója akar lenni egy olyan nemzeti kincsnek, mint amit Winton jelent a briteknek. Ezzel együtt azonban minden képkockájáról érződik a pátosz, jobban mondva az az iránti sokszor kissé erőltetett törekvés. Ez nem mindenkinek fogja megfeküdni a gyomrát, elvégre egy történelmi filmről van szó, azok közül is a meglehetősen szolgalelkű fajtából. Winton tetteihez kétségkívül illik az ilyen jellegű fellengzősség, magához a film által bemutatott emberhez azonban nem feltétlenül: Wintont egy végtelenül szerény, a dicséretek és a rivaldafény kereszttüzében kifejezetten feszengő emberként mutatja be, aki nem is érti, miért kell csodálkozni azon, hogy meg akart menteni egy rakás gyereket. Az Egy élet a nagykönyvben megírtak szerint tálalja a történetet: egy hős küzdelmét látjuk, miközben maszatos menekültarcocskákon pásztáz a kamera patetikus zenével a háttérben. Ennek ellenére így is ember legyen a talpán, akinek nem remeg meg a orrcimpája Hopkins könnyező arca láttán, az Egy élet ugyanis minden fellengzősségével együtt a hatása alá tud keríteni, pedig tudjuk: egy takaros iparosmunkát látunk.

Ezt betudhatnánk akár annak is, hogy egy klasszikus BBC történelmi filmről van szó, ráadásul egy ekkora nemzeti ikon esetében borítékolható a helyenként giccsbe hajló megközelítés, esetleg annak, hogy a filmet jegyző James Hawes tévés rendező, akinek ez az első egészestés mozifilmje. Az utóbbi filmográfiájában azonban olyan darabokat is találunk, mint a remek Utolsó befutók több epizódja, de A farkas gyermekeiből és a Black Mirrorból is rendezett egy-egy részt.

Ennek ellenére az Egy nap távolról sem rossz film, csak épp semmivel nem tűnik ki az emberiség hőseit bemutató alkotások közül. Az, hogy mégis betalál, egyrészt elsősorban magának Wintonnak köszönhető: a férfi ténykedése, szerénysége valóban lenyűgöző. Másrészt az őt alakító színésznek: Hopkins szokás szerint pazar, a meglehetősen visszafogott, nem teátrális gesztusokban megfogott, csendes alakítása szokás szerint irtózatos erejű. Egyúttal rendkívül finom játékkal, csupán a mimikájával játssza el a lényeget: a nagyon részletesen és kissé szájbarágósan bemutatott hőstettek mellett a film egyik legérdekesebb aspektusa a meg nem mentett gyerekek által érzett bűntudat. A film erről nem beszél sokat, csupán Hopkinsra bízza, hogy néma pillanataiban ott lássuk a tekintete mögött a kudarcot a meg nem mentett életek miatt.

Mellette hozzák a kötelezőt a meglehetősen súlytalan szerepekben asszisztáló színésznagyságok: Helena Bonham Carter szokás szerint csípőből hozza a határozott nagyságos asszonyt, Jonathan Pryce-t látva pedig nem lehet nem arra gondolni, hogy ezek ketten Hopkinsszal legutóbb tetőtől talpig pápába öltözve beszélgettek sokkal szellemesebben A két pápában.

Giccs és szájbarágás ide vagy oda, Nicholas Winton történetét újra és újra el kell mesélni, főleg az ilyen háborúktól sújtott, vészterhes időkben. Főleg akkor, ha ebben Hopkins a tolmács, nélküle és Winton hősiessége nélkül ugyanis az Egy élet csak ádázul megríkatna, majd elsüllyedne a patikamérlegen kimért életrajzi filmek közt.

Egy élet (One Life), 2023, 110 perc. 24.hu: 7/10