„Már az induláskor füst öntötte el az utasteret” – 25 éve történt a deutschlandsbergi buszbaleset: így emlékszik a túlélő

Tizennyolcan haltak meg a deutschlandsbergi buszbalesetben, amely 25 évvel ezelőtt, 1999. január 24-én történt, és ami mindmáig az egyik legsúlyosabb magyar közlekedési tragédiának számít. A vizsgálatok szerint a sofőr, illetve a busz rossz műszaki állapota egyaránt felelős volt a történekért.

(A legfrissebb hírek itt)

Kiss András azt mondja, egyfajta kakukktojásként került a diákcsoportba, amelynek tagjai síkirándulásra mentek. Tizenhat éves volt a baleset idején, ami aztán örökre megváltoztatta az életét. Túlélte, így akár szerencsésnek is mondhatjuk, de felejteni soha nem tudja az akkor történteket.

– A gyerekek többsége kőszegi iskolás volt, én kicsit kilógtam a sorból, mert Szombathelyre jártam suliba – meséli András. – Amikor a szülők kivittek minket, gyerekeket a buszhoz, már akkor látszott, hogy az milyen rossz állapotban van.

Csak később tudták meg, hogy az előző úton a busz akkuja például olyan gyenge volt, hogy a sofőr sötétben is világítás nélkül hajtott, s csak akkor kapcsolta fel a fényszórókat, amikor szembe jött valaki. Végül az utasok dobták össze a pénzt az akkumulátorra. A síelni induló diákcsoportnak persze, ekkor még sejtelme sem volt arról, hogy mennyire szedett-vedett járgányra ülnek fel. Miután a busz elindult, András szülei egy darabig még kocsival kísérték, s ekkor vették észre, hogy a hátsó lámpa nem világít. Ekkor még tudtak szólni a sofőrnek, aki megvonta a vállát, aztán csak annyit mondott: jól van az úgy!

A diákcsoport és a kísérő felnőttek néhány órányi utazás után baj nélkül megérkeztek a sípályákhoz, majd délután elindultak a szállásra.

– Amikor felszálltunk a buszra és beindult a motor, a jármű utasterét füst öntötte el – mesélte András. – Nem derült ki, honnan dől a füst, talán kipufogógáz volt. Elindultunk, aztán meg kellett állnunk, mert kinyílt az egyik csomagtartó fedele. A sofőr kiszállt hogy visszazárja, de már ekkor láttuk, hogy hosszan vizsgálja a hátsó kerekeket.

Újra útnak indultak, a többség békésen szunyókált az ülésben, de András ébren volt, nézelődött az ablakon. Így az első között vehette észre, hogy mintegy negyed óra elteltével a busz már nyaktörő sebességgel száguldott.

– Az tűnt fel, hogy bőg a motor, aztán jött egy derékszögű kanyar, amit ezzel az őrültnek tűnő tempóval bevettünk. Akkor még arra gondoltam, hogy ez túl nagy vakmerőség, ezért fel is álltam, majd félig hangosan azt mondtam: mit csinál ez a balf.sz?” Ahogy visszaültem a helyemre, egy nagy zöttyenést éreztem, majd mintha zuhannánk… és onnan kezdve jött a képszakadás.

András kiesett a buszból, s arra eszmélt, hogy a mentősök vizsgálják, de az ezt követő órák ködbe vesztek. Másnap reggel tért magához a kórházi ágyban, s először azt hitte, napokig, vagy hetekig is kómában volt. Végül hosszú heteket kellett még kórházban töltenie, mivel eltörött a combcsontja és a bokája.

– Mi, túlélők és az áldozatok rokonai nem tartjuk szorosan a kapcsolatot. Amikor néha összefutunk, akkor sem hozzuk fel a történteket, senkiben nem akarok fájó sebeket felszakítani. Sok család életét tette tönkre a tragédia.

Utólag megtudták azt is, hogy az út előtt a Neoplan buszt hiába próbálták Szombathelyen levizsgáztatni, nem ment át. Végül valahogy Budapesten tolták át a műszakin.

András azóta egy dologra mindenkor figyel: ha hosszabb buszos útra indul, mindig megkérdezi, milyen cég adja a járművet és az milyen állapotban van, sőt, a sofőrt is szemügyre veszi. Sokan ilyenkor furcsállva kérdezik, miért teszi mindezt, s ekkor meséli el, hogy túlélte a deutschlandsbergi katasztrófát.