Meddig maradhat hatalmon az izraeli kormány?

Izrael a Hamász október 7-ei terrortámadását követően erős nemzetközi szolidaritást élvezett, ez azonban a gázai hadműveletek megindulásával megkérdőjeleződött. Ma már a közösségi médiát és a globális politikai közbeszédet is az izraeli fellépéssel kapcsolatos kritikák dominálják, nemrég pedig Izrael fő támogatójának, az Egyesült Államoknak az elnöke is túlzottnak nevezte a gázai fellépést Ezzel párhuzamosan Benjamin Netanjahu miniszterelnök személyes népszerűsége és a mögötte álló koalíció támogatottsága is visszaesett, Tel-Aviv utcáin folyamatosak a tüntetések.

A folyamatos belső és külső nyomás miatt adódik a kérdés, hogy az izraeli kormány mennyi ideig tud a helyén maradni, és mennyi ideig tudja még folytatni a háborút Gázában. Ugyanakkor egyelőre sem a népszerűtlenség, sem a nemzetközi kritika nem jelent rövid távon stratégiai korlátot az ország vezetése számára. Netanjahu mégsem dőlhet a hátra, a helyzet ugyanis tavasszal könnyen megváltozhat.

Népszerűtlen koalíció, népszerűtlen kormányfő

A jobboldali Likud vezetésével 2022 decemberében megalakult kormánykoalíciót már létrejöttekor számos elemző a modern izraeli történelem legjobboldalibb és legszélsőségesebb kabinetjének tartotta. Ugyan az elmúlt évtizedekben az ország társadalma egyértelműen jobbra tolódott, a koalíció egyes tagjainak hatalomra jutása rengeteg választópolgár gyomrát megfeküdte.

A kormány már a háborút megelőzően is belekeveredett számos botrányba, beleértve a Netanjahu ellen indított eljárásokat és az igazságügyi rendszer reformjának javaslatát, ami alapvetően írta volna át az intézmények közötti hatalmi egyensúlyt.

Az október 7-ei tragédiát követően az izraeli társadalom összefogást és szolidaritást mutatott, ez azonban csak átmenetileg csendesítette el a politikai feszültségeket. Már tavaly októberben is a felnőtt lakosság 80 százaléka a kisebb megszakításokkal 2009 óta hatalmon lévő kormányfőt tartotta felelősnek azért, hogy a Hamász képes volt egy ilyen támadást elkövetni. Október óta a tüntetések is újraindultak, a Legfelsőbb Bíróság pedig visszadobta a korábban nagy válságot okozó, az igazságügyet átalakító csomag egyik legfontosabb rendelkezését. Mindezek fényében nem meglepő, hogy februári felmérések szerint a lakosság 51 százaléka szeretne új választásokat (beleértve a kormánypártok támogatóinak ötödét), az ellenzék pedig erős többségre tenne szert.

A kormány népszerűsége mellett a gazdaságot is megviselték a háborús erőfeszítések. 2023 utolsó negyedévében a bruttó hazai termék az ötödével esett vissza. A termelést nagyban visszafogta a rendelkezésre álló munkaerő csökkenése,

A külföldi beruházásokat a kialakult helyzeten túl az is elrettentheti, hogy február 9-én – az ország történelmében először – a Moody’s leminősítette Izrael államadós-besorolását, és negatív kilátást határozott meg.

Hogyan lehetnek új választások?

Ezeket a folyamatokat látva könnyen érződhet fenntarthatatlannak a kormány helyzete, a gyakorlatban azonban ennél bonyolultabb a helyzet. Egyrészt a felmérések alapján a lakosság túlnyomó többsége, de még a baloldaliak több mint kétharmada is támogatja a háborús erőfeszítéseket. Ugyan sokan bírálják a kormányt, hogy nem tesz eleget a túszok kiszabadításáért, a Hamász elpusztítását a legtöbben támogatják (még ha nem is tartják feltétlenül lehetségesnek).

Másrészt a kormányfő által létrehozott kormányzati struktúrát nehéz destabilizálni kívülről, bármennyire is népszerűtlen.

Október óta egy sajátos, kétszintű rendszer működik: a 2022-ben megalakult (szélső)jobboldali kormány továbbra is létezik, amellett viszont megalakult egy másik testület, a háborús kabinet. Ennek három tagját és két tanácsadóját a Likud mellett a Benny Gantz vezette ellenzéki Nemzeti Egység párt adja, hivatalosan ők döntenek a háború kérdéseiről, a hagyományos kormány pedig beleegyezett abba, hogy leállítják a nem létfontosságú ügyeket.

Ebben a struktúrában Netanjahu egyszerre tartotta meg a hatalmát, csatornázta be a volt vezérkari főnök, Gantz szakértelmét a döntéshozatalba, és némileg háttérbe is szorította a koalíciós társait. Ezek a pártok érdekeltek a helyzet fennmaradásában, hiszen nem akarnak ellenzékbe kerülni, és kényelmesen tudnak hangoskodni az izraeli politikában. Közülük is kiemelkedik Bezalel Szmotrics pénzügy- és Itamar Ben-Gvir nemzetbiztonsági miniszter, akiknek hajmeresztő víziói és palesztinellenes felszólalásai gyakran borzolják a kedélyeket.

Új választásokra akkor kerülhet sor, ha a koalíció elveszíti a többségét. Ez legegyértelműbben úgy történhet meg, ha vagy a legnagyobb párt, vagy a koalíciós társaik érdekeltnek érzik magukat egy új választásban – jelenleg erről nincs szó. Gantz és más ellenzéki politikusok igyekeznek napirenden tartani az előrehozott választások ügyét, de nekik kevés eszköz áll rendelkezésükre: a háborús kabinet összeomlása ugyan presztízsveszteséget jelentene, de önmagában nem vezetne új választásokhoz. Netanjahu ugyan kerülhet olyan helyzetbe, hogy választania kell a hagyományos és a háborús kormány fennmaradása között (a két testület tagjai például nem értenek egyet Gáza jövőjével kapcsolatban), egy ilyen esetben azonban feltehetőleg az előbbi mellett maradnának.

A nemzetközi nyomás nem elég

Persze Izrael megmaradt szövetségesei, elsősorban az Egyesült Államok nem nézné jó szemmel, ha a háborús kabinet összeomlana. Washington számára ez a testület sokkal vállalhatóbb partner, mint a hagyományos kormány, ami azért is fontos, mert az USA-nak most is nehéz egyszerre támogatnia az izraeli kabinetet, egyúttal elhatárolódni annak egyes tagjaitól. Ugyan az Egyesült Államok egyre rosszabb szemmel nézi a gázai hadműveletek alakulását – a rafahi műveletek megkezdését is igyekeznek megakadályozni –, a háborús célokat és erőfeszítéseket nem kérdőjelezik meg érdemben. Persze Washingtonban is látják, hogy ez a kormány nem marad örökké hatalmon (egyes hírek szerint a konfliktust követő újjáépítés kérdéseit már a következő kabinettel akarják megtárgyalni),

Netanjahunak nem mennek neki nyíltan.

Amíg ez így marad, addig az izraeli kormány viselkedésére és stabilitására más külső szereplő kevéssé tud hatni. Az európai országok és a nemzetközi közösség – beleértve a Nemzetközi Bíróságot is – tudnak morális nyomást helyezni Izraelre, de ennek a kiállásnak igazán nincs kényszerítő ereje. Oroszország és Kína nem aktív szereplői a válságnak, ráadásul ők eddig sem álltak ki az ország mellett. Az arab államok közül az Öböl-monarchiáknak, Jordániának és Egyiptomnak van hatásuk a konfliktus alakulására, de nekik sincs kapacitásuk átformálni az izraeli stratégiai gondolkodást. Szaúd-Arábia ígérhet mindenfélét az izraeli normalizációért és a palesztin államiságért cserébe, de ez egyelőre nem hatja meg a kormányt.

Ráadásul az arab társadalmakat felháborítják és elkeserítik ugyan a palesztinokat ért atrocitások, a vezetők közül sokan csendben örülnek neki, ha a Hamászt Izraelnek sikerül felszámolnia. Sőt, néhányan az Öböl-menti államokban még erősebb fellépést is várnának az iráni hálózatokkal szemben.

A belpolitikai helyzet tehát nem egyértelmű, maguk az izraeli szakértők sem biztosak benne, hogy mikor kerülhet sor a választásokra. A háború lezárása és a ciszjordániai vagy libanoni harcok eszkalációja mellett új helyzetet az izraeli arabok és zsidók közötti feszültségek növekedése jelenthet. Ugyan jelenleg viszonylag békés az egymás mellett élés, mivel az izraeli arabok maguk is megtámadva érezték magukat a Hamász által, sokan megfélemlítést és diszkriminációt tapasztalnak, vagy elvesztették az állásukat.

Ráadásul a kormány tagjai tettek olyan megjegyzéseket, amelyek szerint a közelgő ramadán hónapban korlátozzák a jeruzsálemi Al-Aksza mecsethez való hozzáférést. Ugyan részleteket nem tudunk, de a status quo megváltozása az elmúlt évek eseményeinek fényében nagy hullámokat verhet Izraelben és a palesztin területeken is (ne felejtsük el, hogy a Hamász a mecsetről nevezte el az október 7-ei akcióját). Ha ez a gázai harcok fokozódásával együtt történik márciusban, annak beláthatatlan következményei lehetnek.