Nem az a kérdés, megölt-e három tinilányt, hanem, hogy miért rajong érte két fiatal nő

A pandémia filmművészetre gyakorolt hatásairól lassan lexikonokat lehet megtölteni, a mozi válságán és a streaming előretörésén túl egészen hosszú listát lehetne írni például azokról az alkotókról, akiket úgy megrángatott a bezártság, hogy az a munkásságukban is manifesztálódott. Közéjük tartozik a kanadai Pascal Plante is, aki másokhoz hasonlóan töméntelen mennyiségű filmbe és sorozatba fojtotta a bezártságból fakadó frusztráltságát.

Ebből egyrészt az lett, hogy egy idő után túltelítődött és érzéketlenné vált a történetek iránt – ez a Vörös szobák főszereplőjének jellemrajza szempontjából fontos szempont –, másrészt rászabadult az ugyancsak mindent elárasztó true crime tartalmakra. Ezeken belül is egy olyan csoport keltette fel az érdeklődését, akik jellemzően mellékszerepben, bizarr adalékként tűnnek csak fel: a sorozatgyilkosok rajongói, mert amióta sorozatgyilkosok vannak, azóta léteznek olyanok is, akik betegesen képesek rajongani a gonosztevők iránt. Tovább forogva a pandémia által okozott tartalomsokkban Plante a sorozatgyilkos gruppik után a tech sötét oldala iránt is érdeklődni kezdett, és ezzel össze is állt a Vörös szobák alapkoncepciója. A kanadai író-rendezőt egyébként a járvány határozottan a borzongatás felé sodorta, következő filmje ugyanis a tervei szerint egy folkhorror lesz, amelyben egy női főhős próbál majd meg túlélni.

Egy tárgyalótermi dráma sem indulhatna ennél direktebben: egy rendkívül steril, hófehér ülésteremben megkezdődik Kanada legnagyobb figyelemmel kísért pere. Egyetlen vágatlan felvételben nézzük végig az ügyész és a védőügyvéd nyitóbeszédét is, a nézőt szinte az esküdtszék közé ülteti a folyamatosan pásztázó kamera, már kezdődne is az agyalás, hogy vajon Ludovic Chevalier tényleg megölt, megerőszakolt és feldarabolt-e három tinilányt, amikor a kép megállapodik a háttérben egy arcon. Plante filmje a már említett meglepő, de érdekes perspektívát választja: nem ismerjük meg az áldozatokat, az ügyben nyomozó rendőröket, sőt, magát a gyilkost sem, inkább azokat állítja középpontba, akik az utóbbiért rajonganak. És bár az ő mozgatórugóik, motivációik, mentális állapotuk valóban izgalmas történet, a Vörös szobák egyáltalán nem úgy mesél róla, ahogyan azt hinnénk – és épp ez a jó benne.

A főhőse ugyanis legalább annyira megfejthetetlen a film elején, mint a végén, de legalább ennyire izgalmas is: Kelly-Anne szép, sikeres és gazdag, modellkedik, nagy sikerrel online pókerezik és luxuslakásban lakik. Csak épp néha az utcán alszik, hogy kedvenc sorozatgyilkosának tárgyalására az elsők közt jusson be. Nem az az őrült gruppi, aki könnyes szemmel, áhítattal pislog a bilincsbe vert bűnözőre, nem is az, aki ordítva könyörög, hogy vegye feleségül: Kelly-Anne csupán szoborszerű, kifürkészhetetlen arccal szemlélődik, miközben fogalmunk sincs, mi folyhat a fejében. Az őt alakító, egyébként modellként is dolgozó színésznő, Juliette Gariépy tökéletes választás: Kelly-Anne-é tipikusan az a szerep, ahol elengedhetetlen a szuggesztív jelenlét, a kevés szöveggel és minimális eszköztárból megoldott, visszafogott színészi játék. Gariépy arca hol gyermetegen ártatlan, hol kőkemény vamp, hol rémisztően pszichopatikus. Őt látva eszünkbe juthat egy sor olyan fiktív hacker, akik láthatóan komoly szociális gátakkal küzdenek A tetovált lány Lisbeth-jétől egészen a Mr. Robot Elliotjáig.

Kelly-Anne belebotlik a tárgyaláson sorstársába, Clementine-be, aki szöges ellentéte nemcsak személyiségét tekintve, de abból a szempontból is, hogyan rajong Chevalier-ért: alacsony, slampos, csóró és teljesen céltalan, emellett meg van győződve róla, hogy a férfi ártatlan, és ennek, ahol tud, hangot is ad. Valószínűtlen barátságuk a kezdetektől kudarcra van ítélve, mégis izgalmas látni, hogyan bontakozik ki kapcsolatuk, még izgalmasabb, hogyan dől össze. Ennek leglátványosabb kivetülése, amikor a mészárlásról szóló videót nézik: Clementine-ben patakzó könnyei mögött egy világ dől össze, Kelly-Anne rezzenéstelen arcáról semmit nem lehet leolvasni.

A Vörös szobák legrémisztőbb része az arcokon visszatükröződő horror, és a film nagyon okosan erre építi fel a feszültséget: a borzalmat mindig a képen kívülre rejti, hisz a sorozatgyilkosság „csak” mellékszereplő, a fókusz azon van, mit vált ki az emberből. Pedig horrorból van bőven, elvégre egy sorozatgyilkos videóra vett mészárlásairól van szó, ráadásul a darkwebes szál miatt hamar kiderül az is, hogy többről van szó egy magányos őrült ámokfutásánál.

A vörös szoba az internet nagy urban legendáinak egyike: nem lehet tudni, hogy valóban léteznek-e ilyenek, vagy csak mítosz az egész, mindenesetre amennyire borzasztóan hangzik, annyira valószínű, hogy az emberi természet aberrációja képes volt kitermelni őket. Vörös szobáknak nevezik ugyanis azokat a videós csetszobákat a dark weben, ahol embereket kínoznak, darabolnak, erőszakolnak, ölnek – bármit megtesznek velük, amit súlyos bitcoinokért cserébe kérnek tőlük a felhasználók. A tárgyalótermi keret itt ismét a néző segítségére siet: a szakértő az esküdtszéken keresztül nekik is elmagyarázza, hogyan működik az internet sötét része, és miként lehet bitcoinért szenvedést venni. De nemcsak az ad okot a kellemetlen fészkelődésre, milyen könnyű néhány jól irányzott kattintással az ilyen tartalmak közelébe kerülni, hanem az is, hogy ugyanennyi kattintással miként lehet belemászni mások életébe, ahogyan történik az a filmben is.

Bár a szóban forgó felvételek a cselekmény fontos részét képzik, premier plánban sosem látjuk őket, Plante mégis eléri, hogy anélkül is görcsbe rántsa a gyomrokat, hogy tinédzsereket daraboló férfiakat nézzünk. Csak a sikolyok, esetleg a láncfűrész hallatszik, látni viszont csak a tárgyalóteremben összeeső embereket, a zokogó anyákat és a vörös szobák vörös fényét látjuk, ahogy rávetül a két nő arcára. A Vörös szobák emiatt vizualitásában egészen kiemelkedő, nagyon erős hangulatot teremt a steril bírósági közeggel, a szürke montreali utcákkal és a sötét, csupán képernyők által megvilágított arcokkal. Ehhez nagyban hozzátesz a barokkos, rendkívül vészjósló zene is, ez utóbbit a rendező testvérének, Dominique Plante-nak köszönhetjük.

A Vörös szobák azt a pofátlanságot is elköveti, hogy a főhőssel kapcsolatban semmilyen támpontot nem ad, ám az igazi bravúr az, hogy hiába őrülten izgalmas karakter Kelly-Anne, nem is feltétlenül érezzük szükségét, hogy múltbéli traumákkal és személyiségzavarokkal magyarázzák meg, miért is csinálja mindezt. Ez azonban sajnos a film végén a visszájára fordul: túlságosan elengedi a néző kezét, a befejezés egy leheletnyivel több kérdést vet fel annál, mint amennyi egy megválaszolások nélküli, tökéletesen katartikus fináléba beleférne.

A Vörös szobák az a film, amely egy rettenetes gyilkossági üggyel indul, és egy ideig elhisszük, hogy az a legégetőbb kérdés: valóban a férfi tette? Plante azonban mesterien találja el az általa választott, nem feltétlenül könnyű nézőpontot ahhoz, hogy senkit ne érdekeljen, ki a gyilkos, az viszont sokkal inkább, hogy mi az ördögért vannak oda ezek a fiatal nők egy kopaszodó, rágcsálóképű gyilkosért.

Vörös szobák (Les chambres rouges), 118 perc, 2023. 24.hu: 9/10