„Nyugalom, ez nem a mi bummunk” – Gáza felől fúj a fekete szél

Az október 7-én földi pokollá változott Beeri kibucba vezető utat paradicsomi derűt árasztó táj szegélyezi, legalábbis észak, dél és kelet felől: mindenütt tavaszi burjánzásban zöldellő avokádó-, banán- és mandarinültetvényeket látni, de vannak itt gyümölcstől roskadozó citromfák is, és persze sok-sok olajfa. Csak ember nincs, aki szüreteljen. A Beeri kibuc nyugatról ugyanis a Gázai övezettel határos, a határ ide alig három kilométer. Ez a mindig is nyomasztó közelség okozta a kistelepülés vesztét: a Hamász terroristái október 7-én megtámadták a kibucot, mintegy 130 embert válogatott kegyetlenkedéssel megöltek, további félszázat pedig túszként hurcoltak magukkal Gázába. A palesztinok lakta terület annyira közel van, hogy szabad szemmel nemcsak a gázai házakat látni, hanem azokon túl a tengert is.

Közúti forgalom természetesen alig van, a kibuc környéke ugyanis hadműveleti terület, magunk előtt meg is pillantunk egy trélert, amely egy izraeli tankot szállít. A kibucot szögesdrót kerítés határolja, hogy ez mennyit ért október 7-én, azt a saját szemünkkel látjuk. A teljesen üres kistelepülés a szó szoros értelmében csatatér. Kiégett, roskadozó házak, a falakon géppuskasorozatok lövésnyomai, átlőtt ablakok, a harckocsik lánctalpa által szántott barázdák, lakhatatlan épületek tárulnak elénk.

A múlt év őszén még több mint ezer ember által lakott településen most csak néhány tucatnyian mozognak. A lakosokat evakuálták, egyelőre nem lehet megmondani, hogy mikor térhetnek vissza. De vissza fognak jönni, és újra fel fogják építeni az otthonukat.

Ezt egy helyi lakostól, egy negyven év körül tanártól hallom, aki a családjával együtt túlélte a fekete szombatot.

Sikerült időben bemenekülni a házunk óvóhelyiségébe, ott ültünk a teljes sötétben órákon át, minthogy áram már nem volt. Hallgattuk a lövöldözést és rettegtünk. Estefelé dörömböltek az ajtón, de nem mertem kinyitni. Azt mondták kintről, hogy »izraeliek vagyunk, segíteni jöttünk«. Nem hittem nekik, azt hittem, csapda, és most minket is meg fognak ölni. Azt kérdeztem tőlük, hogy mi az egységük száma. Azt kiáltották, hogy 504-es. Ekkor megnyugodtam, mert ez egy speciális egység. De még órák teltek, míg kiengedtek minket

– idézi fel a tragikus napot.

Miközben őt hallgatom, koromfekete füstöt látok gomolyogni a távolban, és Gáza felől egyszerre csak ágyúlövések dörejét hozza a számunkra fenyegetően feketének tűnő szél.

Nyugalom, ez nem a mi bummunk

– mondja a férfi, ami alatt azt érti, hogy nem ránk lőnek, hanem az izraeli hadsereg dolgozik Gázában.

Kísérteties a kihalt kistelepülés. A lakóházak udvara úgy fest, mintha a lakói csak az imént mentek volna el: a teraszokon asztalok, székek, gyerekjátékok, könyvek, evőeszközök, poharak. A hétköznapi, normális világ kellékei abnormális körülmények között. Jól tartom magam, de az egykori óvodánál megrendülök: egy vidám színekkel lemázolt falat látok, amit lövésnyomok pöttyöznek, körben a földön szétdobált játékok, egy gyerekbicikli és egy papucs, aminek hiányzik a párja.

Ahogy megyünk tovább, paravánokkal elkerített területet látunk, a közepén fehér köpenyes emberek maszkban, kesztyűben. Habár öt hónap telt el a tragédia óta, ők még mindig az emberi maradványokat gyűjtik.

Nem messze innét az egyik ház homlokzatán a világszerte elhíresült Emily Hand fényképét látom: a 9 éves ír kislányt innen hurcolták el a terroristák, és miután kiszabadult, az ír miniszterelnök azt mondta róla: meglett az „elveszett” gyerek. Nem, Emily nem elveszett vagy eltévedt, hanem elrabolták.

És a Hamász még mindig rejteget túszokat, akiket nem embernek, hanem csereeszköznek tekint. Akárcsak a holttesteket. Izraeli jelentések szerint a terroristák több mint harminc túsz holttestét még nem adták ki a zsidó államnak.

Az egyik súlyosan megsérült ház előtt Grósz Andor, a Mazsihisz elnöke gyertyát gyújt, és elmond egy kaddist. Maroknyian hallgatjuk az arámi szavakat, bámuljuk a földet, nehéz most belenézni egymás szemébe.

Nem sokkal később egy magas, nyurga, ötven–hatvan év közötti férfival találkozunk. Kiderül, hogy ő a kibuc vezetője, Amit Salvinak hívják, és amikor meghallja, hogy magyarok vagyunk, széles mosoly fénylik fel az arcán. Nem értjük, minek örül. Elmondja, hogy az édesanyja magyar holokauszt-túlélőként a háború után alijázott (Izraelbe költözött – a szerk.), és egyike lett a Beeri kibuc alapítóinak. Salvi az október 7-i mészárlás szinte egyetlen szemtanúja: aznap reggel, amikor meglátta, hogy a terroristák végeznek a telep biztonsági személyzetével, a háza közelében azonnal levetette magát a földre, és elbújt egy sűrű bokor mélyén.

Ami utána következett, maga volt a pokol. A Hamász terroristái összetereltek úgy harminc embert és megkergették őket a drótkerítés felé. A szerencsétlenek talán azt hitték, hogy szabadon engedik őket és elfuthatnak a halál elől. Ám a palesztinok a kerítés előtt nem sokkal megálljt parancsoltak, lefektették az embereket a földre, majd mindenkit agyonlőttek válogatás nélkül. Amit Salvi összesen tíz órát töltött meglapulva. Látta azt is, hogy a terroristák felgyújtják a házát.

Ennek ellenére képes mosolyogni.

Aztán kiderül, hogy a túlélés egyetlen lehetséges módjának azt tekinti, ha nem október 7-re gondol, hanem a jövőre koncentrál. Ha a náci lágereket megjárt édesanyja és generációja a Negev-sivatag szélén egy virágzó paradicsomot tudott létrehozni a pusztaságban, akkor neki kutya kötelessége a régi életet felépíteni újra. Ideje van, nézek rá, hiszen nincs még hatvanéves – aztán elárulja az életkorát: már betöltötte a hetvenet. És majd kicsattan az erőtől. Ha a Beeri kibucba visszaköltözik az élet, akkor az olyan embereknek lesz köszönhető, mint ő. A legyőzhetetlenség energiája árad belőle, s másokra is átragad, mert nemcsak tőle hallom, hogy itt mindent újra kell kezdeni a nulláról, és azt látni a szemükben: semmi kétség, hogy sikerülni fog.

A szerző a Mazsihisz munkatársaként a World Zionist Organization (WZO) meghívására, a Keren Kayemet LeYisrael (KKL) támogatásával járt Izraelben.