Péniszével kapaszkodik a bodobács a nősténybe

Az idei első meleg napokon máris lépten-nyomon feltűnő színezetű rovarok tömegeivel találkozhatunk akár a városok közepén is. Ők a verőköltő bodobácsok, a fedőszárnyukon viselt, szmájlira emlékeztető vörös és fekete mintának és jellegzetes „vonatozásuknak” köszönhetően semmi mással nem keverhetők. A szín és a minta a védelmet szolgálja, a hivatalosan tandemnek nevezett összeállásuk pedig – mintha össze lennének ragadva a feneküknél – a párzási viselkedésük.

Téli ébredésük után azonnal hozzá is fognak az utódnemzéshez, a név kötelez: a verőköltő azt jelenti, hogy az első verőfényes tavaszi napon megkezdődik a költési szezon.

Rendszertanilag nem is bodobácsok, a név csupán az alaktani hasonlóság miatt ragadt rájuk, és főleg nem bogarak, hanem poloskák: a poloskák úgynevezett Pyrrhocoridae családjába tartoznak (e tudományos név tükörfordításaként az angol tűzbogaraknak nevezi őket), vagyis a helyes elnevezés a verőköltő poloska lenne. És nyilván a feneküknél sem tudnak összeragadni, a rovarok vonatkozó szerve ugyanis a potroh, de ettől még nagyon is feltűnő a jelenség.

Mi indokolja ezt a párzási viselkedést, és hogyan kötik össze magukat? Mennyi ideig tart a nász, és mit csinálnak eközben – látszólag a legtermészetesebb módon sétálgatnak, az egyik előre, a másik szorgosan hátrafelé lépdel. Dr. Torma Attila biológust, az Ökológiai Kutatóközpont tudományos munkatársát, a poloskák szakértőjét kérdeztük.

Rossz ízével és átveréssel védekezik

Sok rovarra, de a poloskákra különösen jellemző, hogy együtt, nagy tömegben töltik a telet, így tesznek a verőköltők is tápnövényeik, a mályvafélék kérgének repedéseiben, az avarban elbújva. A piros és fekete rikító kontrasztja a természetben figyelmeztetés a ragadozónak: megbánod, ha elfogyasztasz.

A verőköltő bodobács nem rendelkezik a klasszikus értelemben vett méreggel, a bűzmirigyében termelt folyadék viszont rendkívül rossz ízű. A rovar szempontjából ezt érthető módon előnyös harsányan hirdetni, hiszen nem sokra megy vele, ha a már élettelen testét köpik ki, mert fogyaszthatatlan.

A két folt sem véletlen, a rovarvilágban elterjedt mimikri, a szemeket imitáló foltok riasztóan hatnak a ragadozókra

– magyarázza a 24.hu-nak Torma Attila. Hozzáteszi: a csoportos telelés is ezt szolgálja, sokkal meghökkentőbb, ha nem egy, hanem több száz szempár mered hirtelen a búvóhelyet esetleg felfedő állatra.

A közös telelést közös ébredés követi, a táplálékkeresést ilyenkor még gyakran hosszas napozás előzi meg, hogy a hideg éjszaka után elérjék testük „üzemhőmérsékletét”. Egyes nőstények már eleve megtermékenyített állapotban töltötték a hideg évszakot, ők le is rakják petéiket, mindenki más azonban szerelmi lángra lobban – a hímek párzási vágyát az ellenkező nem által kibocsátott feromonok korbácsolják fel.

Ajándékozástól az erényövig

Hogy különleges párzási viselkedésüket megértsük, érdemes kissé messzebbről kezdeni. A párválasztás rendkívül bonyolult és számtalan változót tartalmazó kritériumrendszer alapján történik az állatvilágban, ennek részleteibe most nem érdemes belemenni. Alapvető cél a saját génkészlet örökítése, illetve ehhez megtalálni a legjobb kvalitásokkal rendelkező társat – rovarszemmel általában testméretben mérik a minőséget.

A hímek elsődleges célja, hogy vagy csak ők párosodjanak adott nősténnyel vagy minél többet meghódítsanak. Rengeteg stratégia, brutálisnak hangzó beavatkozás, átverés, csíny és csalás létezik. Itt írtunk arról , hogy a kis apollólepkék például egy speciális dugót, plombát képeznek a nőstény ivarszervében, ami egyfajta erényövként fizikailag zárja el versenytársaik elől a lehetőséget. A farkaspók hímje ugyanezt éri el úgy, hogy az aktus után szó szerint beletöri párzószervét a szíve választottjába.

Elterjedt módszer az ajándékozás is. Egyes ízeltlábúak hímjei kövér zsákmánnyal lepik meg kiszemeltjüket, és amíg az a falatozással van elfoglalva, gyorsan elintézik a spermatranszfert. Megtermékenyítés szempontjából az a jó, minél több idejük van erre, így aki biztosra akar menni, nagyobb ajándékot visz, esetleg be is csomagolja selyemszerű anyaggal – a „bontogatás” is időt jelent.

Egyesek nem szeretnek annyit fáradozni, ezért csak a csomagolást készítik el, de mire a nőstény rájön az átverésre, már végeztek is. Mások pedig nősténynek tettetik magukat, és ellopják az érkező udvarlók ajándékát, hogy aztán ők adhassák tovább.

Hosszan lehetne még sorolni, fajokon belül is sok az eltérés, de koncentráljunk a verőköltő bodobácsra. Hímjeik az őrzést választják, magyarán a nősténnyel maradva tartják távol a többi kérőt. Így tesz például a háreméért folytonosan harcoló gímszarvasbika, és valahol ezt szolgálja a házasság intézménye is az embereknél.

Beleszorul, mint kulcs a zárba

Főszereplőink azonban nem szerződnek, és nem is alkalmaznak erőszakot, még csak vetélkedés sincs, legfeljebb kis lökdösődés. Kölcsönös alapon döntenek, a köreikben állandó tolongás közepette a hím megkörnyékezi a kiválasztott nőstényt (minél nagyobb, annál jobb), és ha az alkalmasnak találja, meg is kezdik a nászt. A hím kidugja az ivarszervét, és először oldalról kapcsolódnak össze, majd tesz egy 180 fokos fordulatot, felveszik a tandem alakzatot.

A két ivarszerv úgy csatlakozik, mint a zárba a kulcs, amit, ha félig elfordítunk, nem tudunk kihúzni

– mondja a biológus.

A spermatranszfer rögtön az elején, nagyjából az első fél–egy órában megtörténik, mégis sokáig így maradnak. A tandemben töltött idő széles skálán mozog, általában fél napig tart, a két extrém szélsőérték az egy–két óra, illetve a több nap. Amíg petéi el nem érik a megfelelő érettségi szintet, a nőstény úgynevezett spermatékában tárolja a hímivarsejteket, így a nász végeztével újabb párt kereshet magának. A több apától származó sperma pedig véletlenszerűen termékenyíti meg az 50–60 petét.

Ezért aztán minél tovább marad a hím tandemben – a kapcsolatot csak ő tudja megszakítani a „kulcs” visszafordításával –, annál biztosabb lehet abban, hogy nem lesz több apajelölt. Számos ok miatt azonban ez a stratégia háttérbe szorulhat, az egyik ilyen, ha az ivararány a nőstények felé mutat erős eltolódást: ilyenkor inkább a mennyiségre megy, és igyekszik minél többet megtermékenyíteni.

A nőstény vonszolja magával a hímet

Végezetül a nagy kérdés, miszerint a páros mely tagja dönti el, hogy mivel töltik az együttlét óráit? A nőstény, mert ő a nagyobb és az erősebb.

Úgy is mondhatjuk, a párzószervénél „fogva” húzza maga után a párját, miközben a napi ügyes-bajos dolgait végzi, napozik, táplálkozik.

A megtermékenyített petéket valamilyen védett helyre teszi le egy csomóban, kéreg alá, levél fonákjára, a helyszínválasztás komoly dilemma. Közel kell esnie a tápnövényhez, hogy a lárvák táplálékhoz jussanak, de nem helyezheti közvetlenül rá. Az egyes paraziták ugyanis adott növényeket keresik: egy fürkészdarázs például felismeri a mályvaféléket, és közelebbről is megvizsgálja, mert „tudja”, hogy ott poloskát talál.

Márpedig poloskaként a fürkészek igazi istencsapását jelentik: saját petéjüket helyezik a poloskáéba, amely fejlődése során felfalja a gazdaszervezetet.