Péppé verette magát, az apjának mégsem tudott megfelelni

Aki szerint a pankráció nem más, mint csupán színészkedés, nézze meg a Vaskarom című filmet. Kiderül belőle, hogy a mérkőzések előre megbeszélt eredménye ellenére igenis van szerepe a spontaneitásnak. Az ütések tényleg fájnak. És vannak, akik annyira komolyan veszik az izzadós vurstlit, hogy az egész életüket feltennék a nagy győzelmekre – tudván tudva, hogy azok megszerzésében nagyobb szerepet játszanak a tárgyalóasztalnál kötött alkuk és az eladott tévéközvetítési jogok, mint az ő képességeik.

Ilyen megszállott figura Kevin Von Erich, a Vaskarom főhőse. Kevin igazi method actor a pankrációban: akkor is elhivatott bunyóst játszik, amikor otthon kellene üldögélnie a családjával, és kikapcsolódhatna. De éppen a családja a probléma, pontosabban az apja, aki Fritz Von Erich művésznéven az ötvenes évek népszerű pankrátora volt, abban az időben, amikor ez az inkább cirkuszként, mint sportként meghatározható mesterség még valóban sokkal közelebb állt a vándorcirkusz világához, mint napjainkban, a sok millió dollárért eladott közvetítési jogok, a meccsek között forgatott valóságshow-k és hollywoodi sztárrá avanzsált verekedők korában.

Fritz Von Erich feladata a ringben az volt, hogy náci gonosztevőt alakítson, és a Vaskarom tanúsága alapján hétköznapi személyiségében is kidomborodott a démonikus oldala.

Hat fia született, de közülük csak öt érte meg a felnőttkort (elsőszülöttje, Jack hatévesen a patakba fulladt). Fritz Von Erich 1997-ben halt meg, de csak egyetlen fia élte őt túl. Hogy mi lett a többiekkel, és hogyan lépett túl Kevin a fojtogató atyai örökségen, arról szól a Vaskarom. Igaz, Sean Durkin író-rendező az egyik testvért kihagyta a történetből, mert annyi tragédiát, amennyi ezt a családot sújtotta, talán már ő is túlzásnak érzett, még egy pankrátoros családi melodrámához is.

Szerzői alkata alapján Durkin otthon érezte volna magát az amerikai független film nyolcvanas-kilencvenes évekbeli nagy korszakában, de később született annál a rendezőgenerációnál. A függetlenségét viszont makacsul őrzi, aminek köze lehet ahhoz, hogy tizenhárom év alatt mindössze három nagyjátékfilmet készített. Mindegyik egy szűk közösségről szól, amelyet diktátorként, vasmarokkal – vagy éppen a Fritz védjegyszerű fogására utaló vaskarommal – irányít egy manipulatív férfi.

Ez a szűk közösség Durkin pályanyitó rendezésében, a Martha Marcy May Marlene-ben egy szekta, amelynek pszichopata vezetője a történet hősnőjét is behálózza, mielőtt Martha nagy nehezen szabadulni tudna tőle. A fészek hőse ugyancsak egy szabadulásra vágyó nő, neki viszont szélhámos férjétől kellene kivívnia a függetlenségét. Durkin második filmjét már Erdély Mátyás, a Saul fia Kossuth-díjas operatőre fényképezte, akivel Vaskarom forgatásán is együtt dolgoztak.

Erdély a hetvenes évek déli Amerikájának langyos sör- és kipufogógázszagú miliőjét teremti meg érzékletesen a Vaskarom elején, mintha a Boogie Nights hosszú beállításokra és elegáns kameramozgásokra építő, a nézőt valósággal magába szippantó stílusával vezetne be egy másik alantasnak tekintett szórakoztatóipari műfaj, a pankráció kulisszái mögé.

Ezzel Durkinnel rögtön lépre csalnak bennünket, mert a Vaskarom nem a hangulatos korfestésről, hanem a mérgező családi viszonyokról és olyan tragédiák sorozatáról szól, amelyekből egy is elég volna, hogy megroppantson egy családot.

Von Erichék azonban nem adnak teret a gyásznak, és ebben a végtelenül ártalmas elfojtásban az anyának majdnem akkora felelőssége van, mint az apának, aki csak fiai pankrátorkarrierjének egyengetésére és a saját be nem váltott ambíciói áthagyományozására koncentrál. Az anyáról azt sejtjük, hogy bigottan vallásos, de csak sejtjük, a Vaskaromban ugyanis annyi mindent kell elmesélni – az ötvenes évekbeli prológus után a hetvenes-nyolcvanas éveket fedi le a történet –, hogy a karakterek elmélyítésére nincs elég tér, vagy íróként Durkin nem tudta elég frappánsan megragadni ezeket a különböző személyiségeket.

Kevin kivételével a testvérek leginkább egy-egy tulajdonságukra egyszerűsödnek le. Kivált a versenyszerűen atletizáló, de az olimpiáról szőtt álmainak meghiúsulása után a pankrációhoz visszatérő Kerryre igaz ez, akit A mackóval sztárrá vált Jeremy Allen White alakít Soltész Rezsőt idéző hajkoronával és az árnyalt jellemrajz helyébe lépő, intenzív fizikai jelenléttel.

Ahogy az életben, úgy a Vaskaromban is Kevin járt a legjobban. Zac Efron ugyan túlkorosnak tűnik a szerephez, de ettől csak még bumfordibb.

A karakter esetlensége egyébként is izgalmas kontrasztban áll ijesztően felpumpált testével – a film legjobb jelenetsorában előbb alaposan eltángálja ellenfelét a ringben, majd bucira vert fejjel, ügyefogyottan álldogál, mikor a meccs után egy nő megpróbálja randevúra hívni.

Efron nem először bizonyítja, hogy bájgúnárszerepeknél sokkal többre képes, de eddig inkább vígjátékokban kapott rendes színészi feladatot. A Vaskarom az első drámai főszerepe, és olyan magabiztosan vívja ki együttérzésünket, hogy érthetővé, sőt, megbocsáthatóvá válik filmvégi látomása a testvéreiről, ami egyébként a maga szépelgő modorával meglehetősen olcsó és ízléstelen jelenet.

Durkin ezen a ponton, a befejezéshez közeledve már a tanulságok kerekre csiszolásán és artikulált kimondásán dolgozik. Nem hagyja, hogy nagyigényű és valóban filmre kívánkozó családtörténete fésületlen maradjon.

Pedig némi szabálytalanság, egy-egy részlet bátrabb kiemelése és felnagyítása egyénibbé és sikerültebbé tehette volna a filmet, mint ahogy az is, ha az epilógusban elkerüli az Oscar-mezőnyt megcélzó filmek szentimentális közhelyeit. A hetvenes évek egyszerre lenyűgöző és viszolyogtató pankrátorvilágáról, meg a Von Erich család különleges és különlegesen szomorú történetéről valóban érdemes volt filmet készíteni. Művészi eredményei szempontjából mégis kár, hogy a Vaskarom leginkább egy egyéni hangú független filmes belépőjeként működhet a hollywoodi nagypályára, ahol sokkal fontosabbak az előre elrendezett meccsek, mint a mérkőzés közben előadott, spontán akciók.

Vaskarom (The Iron Claw), 2023, 132 perc. 24.hu: 6/10.