Rossz tanárnak lenni, de rossz tanárnak lenni még rosszabb

Valószínűleg elképzelhető közönségcsalogatóbb cím is egy három és egynegyed órás török művészfilmnek annál, hogy Elszáradt füvekről. Ismerünk például egy másik török filmet (nem ismerünk túl sokat), aminek az a címe, hogy Szexre, szerelemre és gyilkosságra szomjazva – ott az alkotókat jobban foglalkoztatta a figyelemfelhívó cím kérdése. Arra, hogy Elszáradt füvekről, ami egyébként Anatólia messzi-messzi vidékeinek a hosszú tél és a korai nyár váltakozása miatt satnyán maradt növényzetére utal, meg persze emberekre is, szóval erre a címre nem feltétlenül ülnénk be a moziba.

Pedig be kellene.

Az Elszáradt füvekről a legfontosabb és hazájából egyedüliként világhírű török filmrendező, Nuri Bilge Ceylan mesterműve. A legújabb, de nem az első. Ceylan lassan érett be: fotóművésznek indult, a kilencvenes években kezdett filmezni, az évtized végére aztán már Berlinben és Cannes-ban versenyeztek a filmjei. Azóta is a cannes-i filmfesztivál állandó résztvevője, Téli álom című filmje tíz éve elnyerte az Arany Pálmát. Törökország hatszor nevezte a rendezéseit Oscar-díjra, egyelőre jelölés nélkül. Úgy tűnik, ezek a török kisemberekről szóló, méltóságteljesen hömpölygő, háromórás tablók valamiért nem érdeklik az Amerikai Filmakadémiát.

Idestova három évtizede tartó rendezői pályája során Ceylan a kétezres évek végén szintet lépett. Addig csak amatőr szereplőkkel forgatott, az utóbbi tizenöt évben viszont Törökország vezető színészeit instruálja, akiknek a játékában ugyanakkor cseppnyi manír sem marad. Ez a lehengerlő magabiztossággal, mintegy magától értetődően megteremtett életközeliség a legjobb román és iráni filmekben is ott van, de Ceylan filmnyelve csak az övé.

Keveredik benne az egyszerű emberre fordított, megfeszített figyelem, a társadalmi körpanoráma meg az a lírai, helyenként álomszerű lebegés, amelyet feltehetően akkor tapasztal az ember, amikor valamelyik anatóliai falu határában végighordozza tekintetét a több ezer éves perzsa és bizánci romokon és a felborult kukákat nyalogató, kóbor kutyákon.

El kellene menni innen, de nem lehet. Ez a baja az Elszáradt füvekről hősének is, aki rossz közérzetével, lépten-nyomon szóba hozott elvágyódásával és az öngyűlöletéből adódó hisztijeivel jobban emlékeztet egy Csehov-hősre, mint bárki a mai mozis kínálatból. Sametnek a török oktatási törvény rendelkezése szerint még egy évet kötelezően az isten háta mögött kell tanítania, mielőtt kérvényezhetné áthelyezését valami jó helyre, mondjuk Isztambulba. Rajztanárként unottan, a diákok fejét le-leüvöltve próbálja kibekkelni ezt az időszakot, és azzal szórakoztatja magát, hogy az osztály szépének kedveskedik.

Eleinte felmerül a lehetőség, hogy az Elszáradt füvekről hatalmi visszaélésekről, szexuális kizsákmányolásról szóló történet lesz, és részben az is – bár nem feltétlenül a dús hajú Sevim az, akivel Samet a legtöbbet szemétkedik –, de Ceylan ennél tágabb perspektívában gondolkodik. Samet legfőbb baja egyrészt az unalom, másrészt az, hogy folyamatosan csalódást okoz saját magának. A kettő összekapcsolódik, mert unalmas állandóan csalódni önmagunkban, mégis mindig fáj. Samet akkor is semmirekellő volna, ha nem nivellálná amúgy is az egyéni teljesítményeket a recsegő-ropogó oktatási rendszer.

Az iskola persze itt is, mint annyi más filmben a Magyarázat mindenre-től az Elfogy a levegőn át A tanári szobáig, a társadalom modellje, a megosztottságot kiélező, az egyént megnyomorító intézmény, de talán egyik újabb iskoladrámában sem volt annyira apró és fullasztó az osztályterem, mint Samet történetében.

Azért nem mindenki olyan sértett, mint a főhős. Ott van kolléganője a szomszéd faluból, Nuray, aki bombamerényletben elvesztette az egyik lábát, de még így több életkedve és lelkesedése maradt, mint Sametnek. Elvi vitába is keveredik a férfival, aki megkísérli sekélyes ideológiába csomagolni saját önzését és cinizmusát – miért éppen neki kellene szolidárisnak lennie másokkal, mikor ebben a hazában vele sem törődik senki? –, míg Nuray még hisz abban, hogy a közösségeinket nem tudja teljesen lezülleszteni a politika, mert legvégül úgyis rajtunk múlik. Erdogan nevét senki nem mondja ki, de azt még a nem török nézők is tudják, hogy az elnök árnyéka vetül erre a beszélgetésre.

És éppen ennél a jelenetnél, ahol már úgy érezhetjük, hogy kiismertük a szereplőket, és eligazodunk a film egyszerre nyomasztóan szűkös és mindenre kiterjedő részletességgel berendezett világában, Ceylan elrántja a kormányt, és kibillent egyensúlyi helyzetünkből. Nem áruljuk el, mit tesz – aki ismeri az iráni Kiarosztami vagy Panahi filmjeit, hamarabb magához tér –, de a markáns cezúra után különös módon még inkább a sajátunknak érezzük ezt a történetet.

Az az aggasztó gondolatunk támadhat, hogy Samet talán olyan sokban nem is különbözik tőlünk, mindannyiunktól, akik azzal hitegetjük magunkat, hogy még nem cserzettek bennünket cinikussá demokráciadeficites mindennapjaink.

Ebben a kevés szereplővel operáló, de nagyszabású filmben, ami karaktertanulmánynak és egy gyönyörű, reménytelen vidék rajzának is elsőrangú, különösen sok múlik a színészeken. Hozzá kell fakulniuk az anatóliai télhez, de nem szabad elveszíteniük az általuk életre keltett személyiségek belső tüzét, azokat a mégoly kisszerű vágyakat és ambíciókat, amelyek a figurákat mozgatják. Cannes-ban a történet legbölcsebb szereplőjét, Nurayt játszó Merve Dizdar nyert színésznői díjat, de a Sametet játszó Deniz Celiloglu ugyanúgy megérdemelte volna az elismerést. Amennyire mi ezt egy másik országból meg tudjuk ítélni, egyetlen fals vagy hiteltelen mondatuk, gesztusuk, megmozdulásuk sincs.

A főszereplők között persze ott van Anatólia is, a hatalmas országrész, amelynek Ceylan az első számú mozgóképes költője. Biztosan vannak olyan török emberek, akik rossz néven veszik, hogy a rendező józan és lesújtó látleletet ad erről a vidékről, de valójában mindenki hálás lehet azért a figyelemért, empátiáért, lényeglátásért és művészi tehetségért, ami összesűrűsödik ezekben az ember- és tájképekben. Nem biztos, hogy a valóságban is el akarunk utazni Anatóliába, Ceylan téli álmainak és vadkörtefáinak honába, de az ő filmjeiből meg szeretnénk ismerni. Akkor is, ha háromórásak, és elszáradt füvek kókadoznak bennük.

Elszáradt füvekről (Kuru Otlar Üstüne), 2023, 197 perc. 24.hu: 9/10.