Szente Vajk: Újra meg kell tanulnunk történelmi filmeket csinálni

Szente Vajk az Indexnek arról is beszélt, hogy

• vettek-e föl közeliket a Most vagy soha! forgatásán;
• miért terjedhetnek pletykák a film körül;
• az Aranybulla című tévésorozat árnyékéban nagyobbak-e az elvárások;
• aktuálpolitikai állásfoglalás-e, ha egy magyar huszár egy filmben ügyesen vív;
• miért vékony jég a történelmi film;
• miért akarnak filmet forgatni a mohácsi vészről is;
• milyen bulvárhiedelmek keringenek a mohácsi csatával kapcsolatban;
• „megkapja-e” az Erkel színházat.

Tavaly szeptember elején fejezték be a forgatást: miért tart ilyen sokáig az utómunka?

A forgatást tavaly áprilisban kezdtük, akkor, amikor ehhez minden forrás rendelkezésre állt. Egy ilyen film utómunkálati része nagyjából egy évre tehető. Mivel szeptemberig forgattunk, azt már a munka elején tudtuk, hogy a filmet lehetetlen 2023. március 15-ére befejezni. Nem azért, mert nincs kedvünk, vagy bénák vagyunk, hanem mert ez így működik.

Amikor az ezzel kapcsolatos negatív vélekedéseket olvasom, elgondolkodom azon, hogy ránk valószínűleg nem vonatkozott a világjárvány, ami miatt nem lehetett korábban elkezdeni: ránk az vonatkozik, hogy „kicsúszunk” a Petőfi-évből. A film egyébként el fog készülni az ősz elejére, Petőfi születésének 200. évfordulójára. De komoly gondolkodás folyt arról, hogy mikor mutassunk be egy filmet, ami március 15-ről szól: szerintem akceptálható gondolat, hogy március 15-én szeretnénk szeretnénk tisztelegni azok előtt, akikről ez a film szól, és nem szeptember 2-án. Ez így szép.

Az utómunka során derültek ki váratlan dolgok? Hallottam olyan pletykát, hogy nem vettek föl közeliket.

Szinte tapintható a jóindulat. Nagyon érdekes a film látásmódja: mivel Dobos Tamás vezető operatőr rettentő sok közelit használ, olyan, mintha belül lennénk az eseményeken. Nem statikus történelmi tabló érzetét kelti a film tömegjeleneteivel, hanem igazán közel hozza az arcokat. Ha ezzel ellentétes pletykát hallott, az a szakértelem hiányáról tanúskodhat, mert egy olyan filmben, amit 80 napig forgattunk, vélhetően vettünk föl közeliket.

Mi lehet mégis az alapja?

Szerintem nagyon erősen gyűrűzik a rosszindulat ekörül a projekt körül. Ezt több szempontból sajnálom, leginkább azért, mert egy művészeti alkotás hadd ítéltessen meg a saját minősége okán. Nehéz helyzet, ha a művészeti termék még el sem készült, de már meg van ítéltetve.

Az Aranybulla árnyékában

Ön nem vett részt benne, de részben ettől az alkotói csapattól már kijött az Aranybulla, aminek, mondjuk így, vegyes lett a fogadtatása, ennek az árnyéka is rávetülhet erre a filmre.

Az alkotói csapat rengeteg ponton különbözik a két produkcióban. De ha nem bánja, visszakérdezek: hogyan csinálhatnánk jól? Van egy tiszta szándék, hogy a márciusi ifjakról, március 15-ről készítünk egy filmet, ehhez elvégzünk egy évnyi kutatómunkát, rettentő sok történésszel konzultálunk, fogjuk a legjobb operatőrt, a legjobb színészeket, a legjobb kellékest, és leforgatjuk a legjobb tudásunk szerint. Hogyan csinálhatnánk ezt jobban?

Nem tudom, de az Aranybullát már láttuk.

Az Aranybulla nem történelmi film, hanem televíziós ismeretterjesztő dokusorozat, amit történelmi jelenetek illusztrálnak.

De ebben a műfajban sem aratott osztatlan sikert.

Vajon ez a visszhang teljesen pártatlan?

Ebből a szempontból ez teljesen mindegy. Lehet, hogy az volt a baj, hogy a Trónok harca képi világát idéző előzetes mást ígért, mint ami végül született?

Ez lehetséges. A színházban is fontos, hogy amit a plakáton vagy a cím alatt kommunikálok, ahhoz képest a néző ne kapjon mást. Se többet, se kevesebbet – azt ígérjük, amit látni fognak. Tudta ezt már Shakespeare is, úgy kezdi az előadásokat, hogy elmondja, mi fog történni.

A Most vagy soha! filmes előképeként is emlegették a Peaky Blinders-sorozatot vagy a Robert Downey Jr. fémjelezte Sherlock Holmes-t.

Ez egy szélsőségesen túlreprezentált nyilatkozat volt a rendezőnktől. Lóth Balázs valóban ezt mondta, de igazából semmifajta ilyen filmes előképpel nem dolgoztunk. A Sherlock Holmesnak nagyon erős, steampunkba hajló világa van, és ez egyáltalán nem volt cél. A mi filmünknek realisztikus a világa, erre iszonyatosan figyeltünk. Izgalmas lesz látni, hogy ahhoz képest, hogyan képzeljük mondjuk Pest-Budát a XIX. század közepén, a valóságban milyen volt. Ebben például nagyon edukatív lesz a film, látni fogjuk, hogy az utcák még nem voltak lekövezve, vagy hogyan nézett ki egy boltfelirat.

Ne lobogjon magyar zászló

Hallottam ezzel kapcsolatban is pontatlanságokat: a boltok felirata zömmel német, pedig akkor már kétnyelvűek voltak, a Pilvax neve egy l-lel van, pedig ekkor még két l betűvel írták, és nem volt még étlapja. A ruhák is inkább a Monarchia időszaká t idézik , és a Pilvax libafos zöld tapétáját is későbbire cserélték.

Az utolsó információ helyes, a Pilvaxhoz végül tényleg tíz évvel későbbi tapétaszínt választottunk. De azért szögezzük le: ez egy film, amiben vannak fikciós elemek, és vannak olyan ötletek, amelyek a mi fantáziánk szüleményei. Ez nem történelemkönyv, másfelől viszont mégis csak az, mert nagyon sok információt szereztünk erről a korról, amit bele is tettünk a filmbe. Érdekes egyébként hallani azt, hogy nekünk fogalmunk nincs, milyen volt ’48-ban Pest-Buda, vagy nem tudjuk, hogy közelit kell használni egy filmben. Csak azt tudom mondani, hogy szerintem inkább kíváncsiak legyünk, mint ítélkezők, mert ez a film még nem készült el, de a legjobbunkat próbáljuk nyújtani. Csak annyit szeretnénk, hogy a Most vagy soha! című mozira filmként tekintsen mindenki.

De mint történelmi film felé is nagy az elvárás. Az Aranybulla mellett a Szikora János rendezte Hadik sem lett egyöntetű siker. Most, hogy ezek nem tudtak igazán áttörni, nem érzik még nagyobb tehernek az elvárásokat?

A Várkonyi Zoltán-féle történelmi filmekre etalonként lehet tekinteni. Ezek a ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején készültek, ezután pedig – néhány kivételtől eltekintve – óriási szakadék következett. A ’80-as években vélhetően már felismerte a szocialista vezetés, hogy nem jó ötlet, ha magyar hősökről beszélünk, ha A kőszívű ember fiaiban lobog a magyar zászló. A rendszerváltáskor azonnal el kellett volna kezdeni ezeknek a filmeknek a gyártását, de nem így történt. Ez nem jelenti azt, hogy csak ilyen filmeket kell csinálni, és most sem csupán ilyen filmeket támogat a Nemzeti Filmintézet, csak ezeknek nagy a visszhangja, mert furcsa módon aktuálpolitikai állásfoglalásnak tekintik, ha egy magyar huszár egy filmben ügyesen vív.

A rendszerváltozás után volt néhány próbálkozás, de folyamatosnak nem lehet nevezni ezt az utat, ami nagy hiba, mert minél több ilyen film készül, annál jobbak lesznek. Jelen pillanatban semmifajta türelem nincsen ezekkel a filmekkel kapcsolatban. Szikora János vagy Lóth Balázs nagyszerű rendező, akik nem rendeztek még nagy történelmi filmet. Ez egy folyamat, és ezek a filmek szerintem egyre jobbak és jobbak lesznek. Újra meg kell tanulnunk történelmi filmeket csinálni.

Ahogy Várkonyi Zoltán művein is látjuk, egy ilyen film életpályája több évtized. A Hadik bemutatója hét napja volt. Az, hogy nem tudott igazán áttörni, nagyon bátor kijelentés. Mindegyikből tanulunk, és ezek a filmek nem annak a három-négy hétnek készülnek, amikor majd a moziban mennek, ahogy A kőszívű ember fiai vagy a Kárpáthy Zoltán sem annak a pár hétnek készült, hanem lesz egy filmünk, ami elmeséli ennek a napnak, március 15-ének a történetét. Benne lesz a lehető legtöbb, amit március 15-ről tudni kell, és lesznek benne fikciós elemek, amitől ez egy film.

Tanulópénz

Erre mondják azt, hogy ez – 4,5 milliárd forint – tanulópénznek túl sok.

A történelmi film különleges műfaj, nagyon vékony jég, mert szembe kell állítani magunkat a negatív gondolkodással, mégis érdemes megpróbálni végigjárni. Mert az, hogy március 15-ről készüljön film, szerintem több mint oké. És most lehet azt mondani, hogy nem ezzel van probléma, készüljön film, csak ne egy bizonyos producer csinálja, vagy ne ennyi pénzből.

Egyrészt ezt a filmet nem egy ember csinálja, sokunk munkája, szakérelme van benne, másrészt – bár egyáltalán nem látok bele a film pénzügyeibe – nyilvánvaló, hogy ha ennek a pénznek az egytizede állna rendelkezésedre, akkor most nem arról beszélgetnénk, hogy mennyire korhű ez a film. Semmi olyan luxus nincs benne, amit egyébként kihagyhattunk volna, csak az alkotótársaknak úri kedve így diktálta.

A Most vagy soha! napokban nyilvánosságra került teaserjéből az derül ki, hogy hasonlóan heroikus megközelítéssel beszél a történelemről, mint az Aranybulla.

Ez a teaser a március 15-i ünnepre készült, ezért azok a snittek, jelenetek kerültek bele, amelyek az ünnep hangulatát idézik meg a filmben. A korábbi előzetes az Avatár II. bemutatásával egy időben jött ki, az inkább harcosabb, akciófilmesebb volt, mert ilyen nézőbázis felé irányult. Ez egy kicsit ünnepélyesebb teaser, és azért használom ezt a szót, mert a trailerrel ellentétben a teasernek nem tiszte, hogy a teljes filmről képet adjon.

A trailerben kell majd elmesélnünk azt, hogy mindamellett, hogy vannak benne heroikus, emelkedett pillanatok, tele van akciódús jelenetekkel, és nagyon sok a humor is benne. Vasvári Pálban (Fehér Tibor) és Emich Gusztávban (Nagy Sándor) találtuk meg azt a két figurát, akik egy kicsit a humor irányába tudják némely pillanatban eltolni a filmet. Vasvári közkedvelt alakja volt az akkori ifjúságnak, szerették a nők, vágott az esze, bizonyítja ezt az a szenzációs beszéd is, amit március 15-én mondott a Nemzeti Múzeum előtt. Emich Petőfi kiadója, és megpróbál mindenben üzleti lehetőséget látni a Nemzeti dal kinyomtatásától az újra elszavalásáig.

Tehát sok mindenből tevődik össze a film, ahogy az életünk is: a szerelem, a barátság, az összetartozás is erős szál lesz benne. Nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban, hogy még sok támadás fogja érni, de szerintem örüljünk annak, hogy el tud készülni egy ilyen film. A márciusi ifjak nem lehetnek a megosztás tárgyai. Valakinek tetszeni fog, valakinek nem, ilyen a művészet, ezt el kell fogadni. De pártatlanságnak biztos nem, szakmaiságnak pedig végképp nem tudom azt nevezni, ha ez a film egy évvel a bemutatása előtt megítéltetik.

Bulvárhiedelmek a mohácsi csata körül

Körvonalazódik már egy Mohácsi vésszel kapcsolatos filmjük is, ebben a témában viszont bele lehet futni például abba, hogy hősiesnek állítanak be valamit, ami a nemzeti emlékezet szerint nem volt az.

Nem szeretnénk beállítani semmit azzal ellentétesen, mint ahogyan történt.

De ezeknek a történelmi filmeknek mégis csak az lenne a céljuk, hogy a nemzeti önbecsülésünket növeljék.

Ha a saját történelmünkről mesélünk, az segít minket abban, hogy megtudjuk, kik vagyunk. De segít abban is, hogy megtudjuk, milyen momentumok vezettek oda, hogy egyrészt Mohácsnál meg kellett ütköznünk a törökökkel, illetve hogy megértsük, miért veszítettük el ezt a csatát, és hogy akkor és ott ennek milyen következményei voltak.

A mohácsi csatával kapcsolatban vannak közszájon forgó bulvártörténelmi hiedelmek, mint például az, hogy Szapolyai János galád módon várakozott a csapatával, és direkt nem ment el a mohácsi csatába – a film kiváló alkalom arra, hogy elmondjuk: ez téves. Ahogy az is, hogy II. Lajos egy 30 centiméteres patakba fulladt bele. Izgalmas lesz, amikor ezeket történészek segítségével megpróbáljuk majd pontosítani.

II. Lajosban benne volt a potenciál, hogy nagy magyar király legyen. A XIX. század Magyarországa szerint az volt a bűne, hogy „behozta” a Habsburgokat, és ez beárnyékolta a személyiségét. Elkezdtünk úgy gondolni rá, hogy egy béna húszéves, aki még csak nem is tudta túlélni a mohácsi csatát. Megjegyzem, Tomori Pál, a mohácsi csata fővezére, hős volt. Ezzel együtt benne volt az a hübrisz, hogy meg kell vívni a törökkel, mert úgy gondolta, hogy ezt a csatát meg tudják nyerni.

Tomori Pál és II. Lajos között egyébként nagyon érdekes volt a viszony, olyan hangnemet engedett meg magának Tomori a királlyal szemben, amit csak nagyon kevesen. Ezt is nagyon érdekes lesz elmesélni, tele van a történet drámai szituációkkal. És még mindig nem arról beszélek, hogy bárkit hősként akarnánk beállítani, bár talán egyetértünk abban, hogy a történelmünk során sok hős veszett oda csatamezőn.

A filmezés mellett főként színházakban dolgozik, jelenleg a Játékszínben és Kecskeméten próbál, és olyan musicalek fűződnek a nevéhez szerzőként és rendezőként, mint a Puskás, a musical, vagy a Kőszívű – a Baradlay-legenda. Talán az utóbbiak miatt tartja magát a hír, hogy „megkapja” az Erkelt: a színház önálló intézménnyé válna, és ön lenne az igazgatója.

Ezekről én is csak az újságokban olvastam. Az Erkel a Magyar Állami Operaházhoz tartozik, november óta azonban zárva tart, Puskás és Kőszívű legközelebb májusban lesz, és ez sajnálatos. Viszont addig a Puskást Győrben, a Kőszívűt Kecskeméten lehet látni.

De ha visszamegyünk az időben, 1884-ben nyitották meg az Operaházat, mert az opera mint zenés színházi műfaj annyira kedvelt lett, hogy saját játszóhelyre volt szüksége. 1923-ban megnyitották az Operettszínházat, mert az operett műfajának is saját épület dukált. Azóta eltelt száz év, és ma a musical a legsikeresebb színházi műfaj. És ugyanúgy, mint az előző korok műfajainak, szüksége lenne egy bázisra, ahol fejlődni tud, és nem csak húzni a szekeret egy színházban a repertoár részeként. Szóval az, hogy a magyar musicalnek színháza legyen, előremutató gondolat. Sőt, az Erkeltől függetlenül mondom, jó, ha egy színház olyan profilt kap, ami figyelembe veszi, hogy mi érdekli a nézőket.

(Borítókép: Szente Vajk. Fotó: Most vagy soha! produkció)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!