Újabb államtitkárság, Oktatási és kulturális bravúrok, A szilárd rendszer

Váncsa István: Rend, fegyelem, alakiság

Azt írja az újság, hogy létrejött az Egészségügyért Felelős Államtitkárság Egészségügyi Ellenőrzésfelügyeleti Szolgálati Főosztály, örömöm nem ismer határokat. Szervezeti egység ennyire szívbemarkolóan agyalágyult nevet a neolitikum eleje óta nem kapott, ilyet csak mi tudunk kitalálni, de mi is csak az Orbán-korszak legfényesebb esztendeiben, amikor már a legutolsó gátlásainkat is levetkőztük és úgy állunk a világ előtt, mint Bálám teljesen elhülyült szamara. A lényeg az, hogy az orvosi kamara nemrégiben tagjainak hogyléte felől érdeklődött, az eredményekből pedig az sejlett ki, hogy az orvosoknak immár végképp elegük van, a mostaninál többet magasabb fizetésért sem tudnának és nem is akarnak dolgozni, inkább az állami egészségügy otthagyását fontolgatják. Viszont ez a kép még az Egészségügyért Felelős Államtitkárság Egészségügyi Ellenőrzésfelügyeleti Szolgálati Főosztályának létrehozása előtti állapotokat tükrözi, a helyzet pedig napról napra egyre gyorsabban és a betegek által is jól érzékelhető módon romlik tovább. Ami most van, az még a Kánaán, ami következik, arra gondolni se jó. Evvel együtt néha azért kellene.

Kenesei István: A tehetetlenség ereje

Csák János KIM-miniszter interjút adott az ATV-nek, amelynek már a felütése is valóban ütős volt.  Rónai Egon nyitókérdésére ezt mondta: „Ez a kormány hisz az autonómiákban.” Majd a beszélgetés egy későbbi pontján közölte, hogy a legutóbb Demeter Szilárd bejelentése után itt is ismertetett Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központ ugyan nem jön létre,[1] de ugyanazzal a funkcióval a Nemzeti Múzeum alá sorolják be az összes megyei múzeumot és gyűjteményeket a fentnevezett főigazgató vezetésével. Miután határozottan tagadta, hogy a tavalyi hasonló elképzelés a színházakkal, zenekarokkal, könyvtárakkal megvalósulna, mondván, az már egy túlhaladott javaslat, megjelent az Index lapjain a friss tervezet, amelynek legfontosabb részét idézzük: „Létrejön … egy országos kulturális szakmai ellenőrzési rendszer, amely az állami kulturális feladatellátást, a közpénz hatékony, szakmai elvű felhasználását, valamint a szakmai feladatellátást ellenőrzi. … [A] stratégiai terv, munka- vagy üzleti terv, szolgáltatási terv és a beszámoló elfogadásának feltétele vármegyei hatókörű városi múzeum esetében a Magyar Nemzeti Múzeum, vármegyei hatókörű városi könyvtár esetében az Országos Széchényi Könyvtár, vármegyei hatókörű közösségi központ esetében a nemzeti közművelődési szakmai szolgáltató szervezet, vármegyei hatókörű nemzeti és vármegyei hatókörű városi színházak esetében a Nemzeti Színház Nonprofit Zrt., vármegyei hatókörű városi táncszervezet esetében a Nemzeti Táncszínház Nonprofit Zrt., vármegyei hatókörű városi komolyzenei szervezet esetében a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár, vármegyei hatókörű városi alkotóművészeti szervezet esetében a Petőfi Kulturális Ügynökség Nonprofit Zrt. véleményezése, és a vélemény alapján a dokumentumok szükséges javításainak elvégzése.” Ezek után csak azt nem értem, miért tette első válaszában többes számba az „autonómia” szót, hiszen elég lett volna csak annyit mondania: „Ez a kormány hisz az autonómiában” – a saját autonómiájában.

Ádám Zoltán: A helyzet – és ami belőle következik

Mitől vált ez a váratlanságában valóban meghökkentő politikai projekt olyannyira vonzóvá és lelkesítővé ellenzéki érzelmű honfitársaink százezrei számára? Attól, hogy a parlamentáris keretek közt működő ellenzék képtelennek bizonyult a rendszerrel szembeni érdemi politikai ellensúly felmutatására. Pedig nem is olyan nagyon régen, két és fél évvel ezelőtt, az ellenzéki előválasztás környékén, a közös választási listát állítani készülő ellenzék támogatottsága lényegében azonos volt a kormányéval. Reális politikai opció volt az ellenzéki győzelem. Ezt a lehetőséget a rezsim egy, a 14 éves fennállása alatt példátlan mértékű költségvetési osztogatással, egy szintén példátlan háborús pszichózis kialakításával és a rendszer fennállása alatt első ízben a választással egyidőben megtartott, ugyancsak példátlanul demagóg, kormányzati kezdeményezésű népszavazás közpénzből fizetett kampányával iktatta ki. Az újratermelt fideszes kétharmad láttán azután az ellenzék darabjaira hullott, pártjai és vezető politikusai pedig egy megvert, megalázott sereg tagjaiként széledtek szanaszét. Nem kellett volna. Ha sikerül megőrizniük a csaknem kétmillió választó által támogatott ellenzéki egységet, a rezsim mai morális megroppanásakor a parlamenti ellenzék jelentené az első számú, természetes opciót a kormánnyal szemben. Akkor nem Magyar Péter diktálná a politikai ütemet, hanem a parlamenti ellenzék vezére. Ő volna a kormány legkézenfekvőbb alternatívája, és a parlamenti ellenzéki pártok nagyarányú győzelemre készülnének a júniusi önkormányzati és európai parlamenti választásokon.

Csillag István: Szilárdságtan

A Kádár-rendszer stabilitását egyfelől a szovjet szuronyok, másfelől a „teli has politikája” garantálta. Ahogyan Kornai János (1995) fogalmazta: „A magyar gazdaságpolitika a hatvanas évek elejétől kezdve fogyasztáspárti volt… A magyar gazdaságpolitika fő célja legalább két évtizedre visszamenően úgy jellemezhető, hogy minden egyes időpontban a jelen és a közeljövő fogyasztását kívánta maximalizálni, a későbbi időszakra háruló adósság növelése árán.” A kádári megszelídített proletárdiktatúra és a fogyasztók hatalma együttes fenntartásának a növekedés gyorsítása volt a támasza, ezért jelentette ki 1985-ben Kádár „elég volt a lapos kúszásból elvtársak, az életszínvonalat, a dolgozók bérét emelni kell, mert ez a szocializmus alaptörvénye!” A fogyasztók „jóindulatának” a megőrzése érdekében Kádár még a gazdasági nehézségeket is vállalta, ám azokat is képes volt átvészelni, hisz a vezetést kisegítették az oroszok, meg 1981-től a nemzetközi pénzügyi intézmények: a Valutaalap, vagy a Világbank. A Kádár-rendszer szilárdságának a látszata az eladósodás, a növekedési képtelenség, a szerkezeti megmerevedés eltagadásán, azaz a növekedési, a szerkezeti, a vezetési és az adósságválság letagadásán nyugodott, azonban az aggasztó gazdasági jelenségek folyamatosan szaporodtak.

A mostani vezér hatalma is gazdasági növekedés ütemének a fenntartásán, a fogyasztóképességen alapul, amit a választásokra időzített pénzszórások táplálnak, ám a 2022-es választások megnyerése óta egymásra torlódik: a.) a gazdaságirányítók vetélkedéséből (Nagy Márton, Matolcsy György, Varga Mihály) fakadó zűrzavar a gazdaságpolitikai irányváltás (inflációellenes harc, vagy magas nyomású növekedés) eldöntetlensége miatti kapkodással, b.) a gazdasági növekedés lelassulása (2023-as visszaesés) a gazdasági szerkezet vészterhes megmerevedésével (akkumulátorgyártó nagyhatalommá válunk), c.) a gazdasági szereplők kiszámíthatatlanul kiszámítható bénultsága a megújulási képesség ellehetetlenülésével, d.) az államháztartás egyensúlyának végzetes megrendülése az erőforrásoknak a gyorsuló mértékű eladósodás megállítására való felhasználásával. Egyszerűbben: bármerre nézünk mindenütt fenyegető katasztrófát látunk.

Verebes István: Empátia, és színházról szólva

Nézeteltérés esetén a velük vitatkozók fellépését általában kezdődő személyiségzavarnak állítják be. A lebecsülésben megelőzhetetlenek. Magán lelkiállapotok iránt a részvét részükről reménytelen. Például nem szeretnek beszélgetni. Alapállásuk szerint a beszélgetésben esély lappang, hogy esetleg olyasmi is szóba kerülhet, ami sérti tökéletesnek vélt működésük látszatát. Bárki nemtetszésével szemben dührohamaik görcsös mosolyba csomagoltak. „Az ügy” elleni bizalmatlanokat szánt szándékkal mellőzik. (Részükről az „ügy” egyértelműen saját személyükkel azonosított.) Azt sem viselik el, ha valaki az általuk szándékosan elhanyagolt érvekkel vitat valamit. Teljesítéseik védelmében győztesen feszítenek, visszautasítják azok megkérdőjelezését. Ha csak jártukban-keltükben leszólítják őket, meglepődnek a merészségen. A pupillájuk ugyan tágul, de arcizmaik nem mozdulnak, és elkezdenek az őket leszólító feje mellé figyelni. Nem sokkal, csak úgy öt-tíz centiméterrel arrébb, mintha abban az irányban valami sokkal érdekesebb történne. Ha odavetik, hogy „igen”, vagy „jó”, az idővel szemantikai ozmózis által válik „nem”-mé, vagy „nem jó”-vá. Közömbös kelletlenségükkel aláznak meg mindenkit, és mindenkivel szemben türtőztetettségükkel próbálnak fölénybe kerülni. Minél kellemetlenebb számukra egy diskurzus, annál türelmesebb változatlansággal mosolyognak. Csak akkor világosodik meg a tekintetük, amikor végre a másikban megsejdítik a félelmet. Attól kilazulnak, megnyugodni látszanak. Érdemes megjegyezni, hogy emlékezetük szorgalmasan gyűjti a megtorolhatót. Sértettségük évtizedekig tartósított. Amikor pedig lehetőségük nyílik elégtételt venni, biztosra vehető, hogy általuk az mindig is a lehető legpitiánerebb módon bonyolódik. A nagyvonalúságot nem csak nem ismerik, hanem még ha velük szemben is gyakorolják, akkor sem értik, és többnyire tapintatlan támadásként fogják fel.