Végh András: A lavinát úgy kell elképzelni, mintha egy teherautó 15 köbméter sódert borítana rád

Mielőtt bármit kérdezne, hadd mutassak egy videót, amiből egyből megérti, mit is jelent a lavina.

Ez egy úgynevezett táblás lavina. Az a szép az egészben, hogy még semmi sem történt, de a lejtőn már látszik egy nyom. Valószínűleg az a snowboardos csúszott le pár perccel korábban, aki le akarta videózni a még hegytetőn lévő haverját.

Hol történik mindez?

Argentínában. Pár pillanattal később már az látszik, ahogy megreped a hótömeg, majd körbe leszakad az egész hegyoldal, utoléri a síelőt, aki belekerül a mosógépbe, majd lefolyik valahol a hótömeggel együtt.

Mit tehet ilyenkor az ember?

Ha belekerülsz a „mosógépbe”, csak imádkozhatsz, miközben kezeid, lábaid összegabalyodnak, úgy hemperegsz lefelé. Azt sem tudod, merre van a fent vagy a lent. Csak remélheted, hogy közelebb maradsz a felszínhez, mire megáll a hótömeg.

A vakszerencsén múlik, hogy túléled-e, és nem töröd össze magadat már pörgés közben a hó alatti kősziklákon, vagy nem csapódsz neki egy fának. De a videó borzalmasabb része, hogy azt is látni rajta, ahogy a lavina kimegy egy sípályára, ahol mindenkit betakar.

Ilyen szép napsütéses időben, amikor elindul lefelé a síző a szűz hóban, meg sem fordul a fejében, hogy bármi baj történhet. Még a tudatáig sem jut el, mit tesz, amikor már rég zajlanak azok a fizikai folyamatok, amelyek elkerülhetetlenné teszik a katasztrófát. Maximum azok kezdenek foglalkozni azzal, miként lehet elkerülni a bajt, akik közelről láttak, netán túl is éltek egy-egy ilyen sokkoló tapasztalatot. Tulajdonképpen ez a „hogyan lehet elkerülni a lavinát”, illetve a „hogyan lehet hatékonyan menteni, ha már megtörtént a baj” a specialitásom. Ezért hívnak a világ több pontjára lavinatáborokat tartani.

Egy másik videón az is látszik, hogyan néz ki azon a részen a mentés, ahol a sípályát letarolta a lavina, ahogy a hó alatt próbálják megtalálni az áldozatokat, az esetleges túlélőket. Borzalmas dolog a hóban vízszintesen alagutat ásni ahhoz, hogy kihúzzál, majd kiemeljél embereket. Ebben a balesetben, azt hiszem, négyen haltak meg, köztük egy 12 éves gyerek. A síelő fiú túlélte.

Találhatók a neten hasonló, extrém megdöbbentő videók, amikor a szűz havon síelő, snowboardozó srác, mint a hullámlovas, menekül a lavina elől. Ők mekkora kockázatot vállalnak a 2–3 perc hírnévért?

Ezek a videók valóban jól néznek ki, de életveszélyesek. Még úgy is, hogy a vérprofi síelők előre megterveznek, megszerveznek mindent, és komoly biztonsági technikai felszereltséggel kockáztatnak. A való élet nem ilyen. Általában úgy szokott történni, mint az argentin esetnél. Nem akar ő belesíelni a lavinába, ám élvezkedés közben aktiválja azt, elindítja a repedést a hóréteg alatt, ami aztán egyre nagyobb görgeteggé dagadva csúszik utána, majd söpör mindent és mindenkit, ami és aki az útjába kerül.

Mit értsünk aktiválás alatt?

Az időjárás, a hideg-meleg hőmérséklet váltakozása közben a hóban lévő páramozgás folyamatosan változtatja a hókristályok szerkezetét. Emiatt némelyik hóréteg – mert minden réteg külön-külön havazást takar – úgynevezett gyenge réteggé képes átalakulni, és ezek kristályszerkezete már nem olyan stabil, összetartó. Ha a hegyen a túrázó, a síelő ezt a gyenge réteget megsérti, a hótakaróban lévő feszültség miatt a gyenge rétegben repedés indulhat, ami rendkívül gyorsan szétterjed, majd elválasztja a csúszó felszínt a felső hórétegtől. Így utóbbi megcsúszhat, majd lavinaként lezúdul a lejtőn. A véletlen balesetek megelőzése érdekében a kiképzett hegyi szakemberek ezeket a lavinaveszélyes területeket szokták felderíteni, majd robbantással vagy egyéb mesterséges módon ellenőrzött körülmények között megindítani. Az is érdekes, hogy

lavinát nem csak fentről lehet elindítani. Bárki, akár a völgyben túrázva is aktiválhat egy gyenge réteget, amelyben a repedés terjedése felfut a hegyre, így végül az egész hegyoldal hórétegét magára bontja. Azaz távolról, az okozója számára észrevétlen módon a lavina elindulásától akár több száz méterrel is elindítható egy-egy hócsuszamlás.

Pontosan olyan a mechanikája, mint az óceán alatti földrengésé, amely okán kialakul a hullám, ami aztán cunamivá dagadva valahol hatezer kilométerrel odébb tarolja le a partszakaszt.

Nem vagyunk a hegyek országa. Hogy lesz Magyarországról valaki olyan lavinaoktató, szakértő, aki Japánban is képzi a helyi síoktatókat?

Kiskoromtól síelek. Szüleimmel csak évente egyszer-kétszer jutottunk hóra, mert azt nem engedhették meg maguknak, hogy milliókat áldozzanak a versenyzői álmaimra. Amikor a dunaújvárosi főiskolán informatikát tanultam, beneveztek a sí MEFOB-ra, a Magyar Egyetemi Főiskolai Bajnokságra, amit a Budapesti Műszaki Egyetem testnevelés tanszékének vezetője, Vincze Pál – a fia, Vincze Péter Salt Lake Cityben a magyar válogatott tagjaként járt a 2002-es téli olimpián – szervezett Ausztriában. Az igyekezetemet látva az egyetem sítáboraiban ott tartott síoktatónak. Így lett az egyhetes edzőtáborból, versenyből még egy hét, meg még egy, és nekem ezalatt összességében megtetszett, hogy életemben először ingyen síelhetek és a síoktató szakmának élhetek.

Ekkor már rendelkezett síoktató papírral?

Dehogy. Viszont szinte azonnal elkezdtem a képzéseket a főiskola mellett. Elvégeztem az összes, Magyarországon létező síoktatói képzést, bekerültem a Demo csapatba, az SMSZ Magyar Síoktatók válogatottjába, akikkel eljutottunk nemzetközi kongresszusokra. A főiskola elvégzése óta ebből élek, járom a világot, ahol hó van, oda megyek, 2011–2020 között kilenc éven át nyaranta ezért dolgoztam Argentínában például. Az Andokban igazán profi szakemberektől tanultam meg a terepsíelés, a túravezetés rejtelmeit, és az American Avalanche Association szinte összes végzettségét megszereztem lavina témában. A nemzetközi hivatalos oktatóképzés (ISIA) harmadik szintjének egyik fejezete a lavinatábor, amit a Síoktatók Magyarországi Szövetsége akkreditált kiképző oktatójaként és az American Avalanche Association professzionális tagjaként tarthatok azóta.

Informatikusként keresett valaha pénzt?

Soha. Egy vasat sem. Negyvenöt éves vagyok, huszonöt éve, 1998 óta nem hagytam ki egyetlen síszezont sem, és 2014-óta tartok lavinaképzéseket.

Első blikkre azt gondolnám, lavina témában az képes hitelesen oktatni, aki belekerült már a „mosógépbe”, ahogy nevezte a lavinát.

Amikor a lavináról valaki saját tapasztalatot szerez, egyáltalán nem biztos, hogy azt később másokkal meg tudja osztani. Egyik szakember sem kívánja ezt. Nem is feltétele az oktatásnak a saját bőrön szerzett tapasztalat. Azt vallom, az a szakember, aki már került életveszélyes szituációba, az komoly hibát követett el.

Az oktatás célja ugyanis nemcsak az, hogy mit csinálj, ha belekerültél, hanem hogy miként vegyük észre időben, hogyan kerüljük el az életveszélyes szituációkat. Mert, ha belekerülsz, az már a vége. Ott már kevés ráhatásod van az események sorára, csak a menekülés lehet a cél a rossz döntéseid elől.

Feltételezem, a kiképzése alatt csak tanítottak egyfajta protokollt, hogy mit csináljon, ha mégis magával sodorja a lavina.

Arra, hogy mit kell csinálni a profiknak, azaz azoknak a kiképzett szakembereknek, akik ilyen veszélyes környezetben síelnek, arra igen. De a hétköznapi ember ezt nem tudja követni. Ők tényleg csak imádkozhatnak, mert iszonyatos erők hatnak rájuk miközben sokkos állapotba kerülnek. Léteznek legendák, hogy miután megáll a lavina, a hó fogságában köpjünk egyet, hogy felfelé vagy lefelé csurog a nyálunk, meg hova kell tenni közben a kezünket, hogy a végén ki tudjuk magunknak valahogy túrni. De ez nem létezik. A lavinát úgy kell elképzelni, mintha egy teherautó 15 köbméter sódert borítana rád. Azalatt nem fogsz te kapirgálni meg köpködni, mert örülsz, ha egyáltalán levegőt veszel.

Egyáltalán lehet valamit tenni a túlélés érdekében?

A lavina úgy néz ki, mint egy folyó. Ha aktiválódik, majd elindul lefelé a hatalmas hótábla, a terepviszonyhoz alkalmazkodva megtalálja a legmélyebb részt, és ott kezd egyre sebesebben csúszni. A lavina közepe ennél fogva mindig gyorsabban folyik, a szélén kicsit lassabban halad. A túlélési esély nagyban függ attól, hol kapja el, hova keveredik az ember. A húzózónába, a megindult hótábla felső részébe, vagy a tolózónába, ami a tábla alsó része. Ha a húzózónában vagy, és elkezd veled együtt csúszni lefelé, ha kellő lélekjelenléttel bírsz, azon még tudsz menekülni a széle felé. Ha alul vagy, és a tolózóna fősodrában kap el, akkor előbb-utóbb beforgat, és mész a mosógépbe. Ha a tolózóna szélén állsz, arra kell használni a maradék lélekjelenlétet, hogy amíg még tudsz csúszni vagy „úszkálni”, próbálj meg minél inkább a széle felé kanyarodni, nehogy a fősodorba kerülj bele, mert ott borzalmas erők dolgozhatnak.

Ezért, ha terepen síelsz, sose akaszd a bot kantárjába a csuklódat, hogyha például beakad egy fába, azonnal el tudd engedni, vagy nehogy lehúzzon a hótömeg aljára. Ha már elkezd befele forgatni, akkor dugóhúzó mozdulatokkal próbálkozhatsz a széle felé lavírozni. Hogyha pedig már nagyon elvitt, és nem tudsz úszkálni vagy helyet változtatni, akkor, mielőtt megállna a hótömeg,

fogj rá a hátizsák pántjára, és szorítsd be a fejedet a könyököd által behatárolt háromszögbe, hátha a karod alatt, abban a 15–20 centis résben marad bent egy kis hómentes rész, levegő, és mindeközben feszítsd meg az egész testedet nyújtsd ki a másik kezedet és a lábadat azért, hogy hátha a lábad vagy a kezed kint lesz a felszín fölött, és valaki így gyorsabban megtalál.

Utána sem lehet megmozdulni ?

Az hétszentség. Ha hó alá kerülsz, nem tudsz mozogni. Ezt ki is mondhatjuk. Nyugtatni tudod magadat, hogy szerencsés esetben azt a minimális oxigént, ami rendelkezésedre áll, megfelelően használd fel. Lemenni alfába, imádkozni, és várni a szerencsére, hátha kiszednek. Ezért ne menj soha egyedül terepre, és mindig legyen a társaság minden tagjánál rádiójeles lavina jeladó, egy-egy lapát és szonda. Ezek a felszerelések azért kellenek, hogy segíteni tudjunk a társainkon, ha baj van. Egy ideje léteznek már olyan modern technikai eszközök, mint például az ABS-zsák, amik segíthetik hócsuszamlás közben a felszínen maradást. A hátizsákban van egy eszköz, ami egy kar meghúzása után felfúj egy nagy légzsákot a hátadon, amitől a térfogatod nagyobb lesz, és ami ennélfogva fenntarthat a mozgó hótömeg tetején. Mert az ember fajsúlya alapvetően olyan, hogy lavinában nullától háromméternyi hótömegben vergődik valahol. Ezért kellenek három méternél hosszabb szondák, hogy megtalálják a balesetet szenvedőt.

Ez a professzionális lavinafelszerelés a hétköznapi ember számára eléggé elérhetetlen beruházásnak tűnik. Nem valószínű, hogy aki gondol egyet, és befizet egy sítúrára vagy egy freeride-ra egy oktatóval, az hobbiból vesz egy teljes felszerelést magának. 

Aki akkreditált oktatóval, túravezetővel megy, az normál esetben kap. Az oktató is ki van képezve arra, hogy egy, ne vigye veszélybe, kettő, ha megtörténik a baj, megtalálja – ez is a munkám oktatóként. A helyes megközelítés inkább az, hogy aki nem szereli föl magát, annak esélye sincs arra, hogy segítséget kapjon, aki meg fölszereli magát mindennel, az meg ne csináljon hülyeséget csak azért, mert tele van technikai eszközzel, mert így is saját, még inkább mások életével játszik.

Arról ugyanis még nem készült statisztika, hogy akinek van mondjuk ABS-zsákja, mennyivel több dolgot vállalt be. Ha belekerült a lavinába, volt-e lélekjelenléte, hogy meghúzza a légzsák indító karját? És ha a lavina belevisz az erdőbe, és ott keresztül mindenen, vagy lelök egy szakadékba, hiába nyílik ki a zsákod, meglehet, hogy a traumás sérülésekbe halsz bele.

Van bármilyen saját lavina tapasztalása?

Kisebb, lábközépig eltemető lavinákba már kerültem. Olyanba azonban még nem, ami összevissza dobált volna. Az komoly szakmai hibát feltételezne. Egyszer egy valós lavinabaleset miatt hívtak képzést tartani Franciaországba. A francia Alpokban a terepsí mindenhol, minden körülmények között engedélyezett, bárki előtt nyitva áll saját felelősségre. A kijelölt pályákat zárják le, ha körülötte lavinaveszélyesnek ítélik meg a hegyoldalt. Pont e tábor alkalmával akadt egy valós veszélyhelyzetem is. Keresési gyakorlatot terveztem, ezért elindultam, hogy eltemessek néhány olyan hátizsákot, amelyekbe egy-egy rádiójeladót helyeztem el – ezek imitálják az oktatás alatt az eltűnt embereket. Egyébként normál esetben minden terepsíelőnek viselnie kellene ilyen jeladót, mivel, ha betemet a lavina, a mentő kollégák a hasonló eszközökkel képesek venni a rádiójeledet, amely a cirka másfél másodpercenként érkező jel erősségének a segítségével jelzi a pontos helyedet a hó alatt, és a legközelebbi pontnál a hófelszínen elkezdhetik az úgynevezett szondát beleszurkálni a hóba. Ha kontaktot éreznek, jön az ásás. Szóval miután már két hátizsákot elástam, a harmadiknál észrevettem magam előtt egy szélbefúvást. Ez a nagy, szobányi felület a hó felszínén kinézetre kicsit elütött a többitől. Tudtam, hogy ez egy veszélyes dolog, de akkor értettem meg igazán, amikor megtapasztaltam, hogy

mennyire és miért veszélyes az a felület, amin egy kocsi megállna, mert olyan keményre összefújt a vastag hórétege, mint a beton. A hóbefújás fölött álltam, ahol puhább volt a hó, térdig besüppedve ástam be az utolsó jeladót tartalmazó hátizsákot, amikor átszakítottam egy gyenge réteget, a repedés beszaladt a széllerakódás alá, és ez a 30 négyzetméternyi terület csöndben lecsúszott a hegyről. Szikláig lepucolta az alattam lévő területet.

Fel kellett szólnom a hegyen rám váró srácoknak, hogy ez most nem gyakorlat, nehogy elinduljanak, mert itt minden életveszélyessé vált. A történet érdekessége, hogy indulás előtt megkérdeztük, milyen a lavinafokozat. Ötből kettes volt. Még a szezon elején jártunk, alig volt hó. Ha véletlenül öt méterrel arrébb ásom el az utolsó zsákot, és nem aktiválom a széllerakódást, majd ráküldöm őket keresgélni a terepre, lehet valamelyikük indítja el a lavinát, ami aztán egy másik tanítványomat vagy többüket is akár lesöpör a hegyről.

Ezek szerint a hegyen gyors döntéseket kell hozni?

Folyamatosan jó döntéseket. A hegyen ezek határozzák meg a biztonságos mozgásunkat. Doug Fesler és Jill Fredston, akik kidolgozták a lavinák három fő elemének elvi modelljét, úgy fogalmazták ezt meg, hogy

ahhoz, hogy biztonságosan járj a sárkányok földjén, úgy kell gondolkodnod, mint egy sárkány, tudnod kell, hogy hol élnek, mit esznek, mikor alszanak és mikor kelnek fel.

Igazán csak úgy lehet a jelekből tanulni, ha komoly tapasztalat és gyakorlat alapján hozzuk meg a döntéseket, majd vizualizáljuk, hogy milyen veszélyek fenyegetnek a hegyen.

Menteni mentett már?

Élesben nem. Hála istennek nem, mert az szintén azt jelentené, hogy valaki valamit elrontott a környezetemben. Ami érdekes adat, a Covid óta nagyon megszaladt a sítúrázó kedv – a pandémia alatt az emberek nem használhatták a felvonót, azóta pedig nem mindenki tömörül szívesen másokkal egy szűk légtérben, nem beszélve arról, a sítúra olcsóbb szórakozás, hiszen nincs felvonóköltség. Ennek a szemléletváltásnak az lett eredménye, hogy Ausztriában tavaly február elején jött egy nagy havazás, amely után február 12-ig 19 ember halt meg terepen. Idén is már több lavinabaleset fordult elő. Rengetegen indulnak neki tudás és képzettség nélkül, ami azért baromira veszélyes ma már.

Régebben nem volt az?

Amiért sokkal veszélyesebbek az európai hegyek manapság, mint régen, hogy már az Alpokban is sokkal nagyobb a hőmérséklet-ingadozás, mint régebben. Ennek okán sokkal gyorsabban változnak az egymásra épülő hórétegek, amelyek könnyebben csúsznak el egymáson. Ezen a tavaszon jött egy nagy havazás úgy, hogy előtte hetekig semmi csapadék nem esett, sőt tizenfokokat mértek. Még közvetlenül 2000 méter alatt is átmelegedett a talaj, amire aztán újabb hó esett.

Márpedig az ilyen hó lavina formájában fog lejönni. És sajnos a statisztika azt bizonyítja, akit 15 perc után találnak meg a hó alatt, az nagy százalékban halott. Még az is lehet, hogy eljut hozzá minimális oxigén, de olyan traumás sérülései lesznek, ami elviszi.

Állandó téma a klímaváltozás, a föld felmelegedése, amely kapcsán elég sok kritika éri a síelést. Egyesek szerint rombolja a környezetet, óriási az ökológiai lábnyoma. Hogyan vélekedik erről?

Bár az utazásból, a felvonóból, a pályakezelésből adódó energiahasználat valóban nem természetbarát, mégis azért tartom jó dolognak a síelést, mert ezzel is közelebb tudom vinni az embereket a természethez. Aki esetleg gyermekkorában szerelmese lett a síelésnek, az talán cégvezetőként is jobban fogja óvni a világunkat.

Ami viszont tisztán érzékelhető, hogy extrém időjárási viszonyok, egyre szárazabb, forróbb nyarak alakulnak ki a környezetünkben. Ausztria, ezen belül a Dachstein-gleccser a magyar emberek kedvenc síterepei közé tartozott. Tavaly végleg bezárt – annyira leolvadt a jégtakaró, hogy bizonytalanná, veszélyessé vált a sífelvonók rögzítése, nem is mennek. Ott már csak sítúrázni lehet. Ezért Ausztriában Kaprunba szoktunk járni, de ott is az előző két nyáron többet olvadt a gleccser, mint az azt megelőző tíz évben. A gleccseren van két pálya amit egy sziklagerinc választ el. Amikor az első lavinatáboromat csináltam, e két pálya közötti gerincen egy kis ösvényen át tudtunk mászni. Ma ugyanitt 25 méteres szintkülönbség, sziklafal van az ösvény kezdetéig. Annyit olvadt a magasságából a gleccser, ami a lassabb folyamat, mert a gleccserek láthatóan az alsó részükből húzódnak vissza a hegy fele. Ezt az emberek, akik pár napot töltenek a hegyen, észre sem veszik. Ugyanakkor mi szembesülünk a klímaváltozással, nap mint nap érezzük a munkánk során.