A női kéziválogatott az olimpián tehet érte, hogy ismét a nemzet csapata legyen

A debreceni esemény – mint az amúgy is a 2018-as junior világbajnoki cím reményére épített teljes olimpiai ciklus csúcspontja – szimbolikus volt. Az akkori helyszínen, az akkori kapitánnyal (Golovin Vlagyimir), az akkori segítővel (Pigniczki Krisztina), hat akkori játékossal (Márton, Kácsor, Füzi-Tóvizi, Pásztor, Klujber, Faluvégi) és az első meccsen a hat évvel ezelőtt a magyar együttesnek három mérkőzést is – köztük a döntőt – dirigáló uruguayi bírópárossal a korosztályos siker eufóriájának megidézése nagy lökést adott és adhat a továbbiakban is a csapatnak.

A kérdés, hogy a most látott teljesítmény mennyiben organikus fejlődés, és mennyire a speciális körülmények eredménye.

Az IHF végrehajtó bizottsága az utolsó pillanatban váratlan döntést hozott: az utazási gondok miatt távolmaradó Kamerun helyére – afrikai pótcsapatot nem találva – Nagy-Britannia meghívása mellett határozott. Kamerun sem számított volna favoritnak a négyesben, de játékosai fizikai adottságai miatt Japán megszorítására alkalmas lehetett volna, ahogy legalább mérkőzésszerű foglalkozásra, energiafelhasználásra kényszerítette volna másik két ellenfelét is.

Így a magyar csapat az első napi, Nagy-Britannia elleni „edzés” után gyakorlatilag meccs nélkül érkezett a svédek elleni fontos találkozóra, míg az ellenfélnek egy nagy tempójú mérkőzés után huszonnégy órán belül kellett még egy kiemelt találkozót játszania. A svéd kapitány, Tomas Axnér nem hiába nyilatkozta a mieink elleni mérkőzés után, hogy „nem tudtunk regenerálódni, nem volt a játékunkban elég átütőerő.”

A svédek elleni találkozó bizonyos megfigyelései – az imént tárgyalt körülmények miatt – nem alkalmasak egészen biztos következtetések levonására,

de az északiakkal szemben korábban állandóan észlelt sebesség- és erőbeli lemaradás erre a mérkőzésre eltűnt, az egy az egy elleni szituációkban játékosaink alkalmanként dinamikusnak és erősnek látszottak, faultokkal is alig tudták megállítani őket a svédek, lerohanásokból pedig szokatlan módon a mieink voltak veszélyesebbek.

A lapokba teljesen nem látni bele, de kibicelve kitalálható, hogy az előző nyáron Szűcs Martin által elkezdett újszerű erőfejlesztési munka néhány játékosnál lassan meghozza az eredményét, és azt is feltételezhetjük, hogy az előző heti, Norvégia elleni gyenge és Ausztria elleni közepes Eurokupa-teljesítmény mögött is a fizikai felkészítés akkori fázisával járó fáradtság állhatott.

Az átmenetekben megfigyelhető előrelépés másik oka – a fizikai tényezőkön kívül – a jól végződő, de gyakran kínkeserves világbajnokság után történt egyik alapvető változásban is kereshető. Az itt megjelent akkori elemzés észrevételeivel összhangban az irányító védekezés és támadás közti cseréjét a magyar csapat visszaszorította, aminek a lerohanások felépítésében és olykor a visszarendeződésben is láthatók voltak az előnyei.

Megnyílt viszont egy másik dilemma: Kuczora vagy Vámos? A klubjában ugyan hozzászokott mindkét játékos, hogy támad is és védekezik is, de lehetséges-e mégis, hogy a csere nélküli játék miatt esik vagy emelkedik mindkettőjük támadóteljesítménye? Most, hogy Vámos védekezésben, labdafelhozatalban többet vállalt, kevésbé volt gólerős, a két komolyan vehető találkozón összesen 1 gólt ért el.

Kuczora pedig azokban az első félidőkben bizonyult húzóembernek, amikor a padhoz közelebb játszva pihenni tudott az ellenfél akciói alatt: nyolc gól aránylik a kettőhöz, ha pedig akcióbeli megoldásai összességét vesszük (gól, rontott lövés, ziccerpassz, eladott labda), akkor a védekezés nélküli félidőket plusz 8-cal, a védekezési feladatokkal terhelteket plusz 3-mal hozta le.

A magyar együttes a svéd és a japán válogatott gondolatait is kívülről ismerte, a svédek esetében ez az egyéni megoldások és erősségek annullálásában, az ázsiaiak ellen a figurák lejátszásának meghiúsításában volt tetten érhető.

Mindez a stáb dicsérete, a látottak alapján a magyar játékosoknak alaposabb felkészítésben volt részük, mint az ellenfeleknek.